A táblai városrész csendesen nyújtózik Ózd Putnok felőli kapujában. Egykor szőlőskertek és egyházi földbirtokok terültek el itt. A helyiek szerint maga a „Tábla” elnevezés is ezekre a nagyobb, egyházi tulajdonban lévő parcellákra utal. A domboldalakon szőlő, a völgyben szántóföldek húzódtak, majd a XX. század közepén a kohászat fejlődése új fejezetet nyitott a városrész történetében. Ezt a helyet nemcsak az érc hevítése formálta, hanem a szívek is Isten kohójában formálódtak.
Erről a történetről beszélgetek Veres Bartha Beáta lelkipásztorral, Kasza Benjámin főgondnokkal és Pauler Zsolt intézményvezetővel.
A fogyatékkal élők támogatott lakhatásának épülete előtt álló vezetőség.
Kohászati fellegvár árnyékában
Ózd történetét hosszú évtizedeken át a kohászat írta. A város a magyar nehézipar egyik meghatározó központjává vált, az Ózdi Kohászati Üzemek több mint tízezer embernek adtak munkát. A biztos megélhetés reményében családok érkeztek az ország különböző részeiből, köztük sokan Szabolcsból, Hajdú-Biharból és a Felvidékről. Velük együtt népesült be Tábla városrésze is.
– A városrész története szorosan összefügg a gyár történetével – idézi fel Veres Bartha Beáta. – Az emberek dolgozni jöttek ide, családot alapítottak, és természetes volt számukra, hogy közösséget is keressenek.
A rendszerváltást követően azonban Ózd új korszakba lépett. A gyárak leépülésével sokan elköltöztek, a város lakossága jelentősen csökkent. Bár a kohászat ma is jelen van, már egészen más léptékben. A közösségeknek is újra kellett gondolniuk önmagukat és újra kellett szervezniük életüket.
Ebben a megváltozott világban a református gyülekezet is újra megfogalmazta küldetését.
Tábla városrész emblematikus kereszteződése.
Egy kis gyülekezet nagy története
A missziói egyházközség az 1930-as években szerveződött meg, önálló egyházközséggé pedig az 1950-es évek közepén vált. Amíg templom nem épülhetett, a hívek a református iskola épületében gyűltek össze istentiszteletre. Az imaház telkét egy református család ajánlotta fel, az építkezést pedig nagyrészt a gyülekezet tagjai végezték. Templom építésére hosszú ideig kellett várni, mivel nem kaphattak rá engedélyt.
– Ez mindig olyan közösség volt, ahol mindenki hozzátette azt, amije volt – mondja Kasza Benjámin. – Volt, aki téglát hordott, más szakmunkával segített, megint más adományozott. Így épült fel az imaház, majd a templom, és valahogy ez a szemlélet maradt meg máig.
Kasza Benjámin főgondnok.
Benjámin számára ez nem csupán a gyülekezet története, hanem családi örökség is. A Kasza család több generáción át építette – fizikailag és lelkileg egyaránt – ezt a közösséget.
A hetvenes években tovább bővült az imaház, majd 1995-ben felépülhetett a tíz méter magas torony is. Bundzik Attila lelkipásztorsága idején újabb jelentős megújulás következett: az egykori imaház belső tere fokozatosan templomi jelleget kapott. Ekkor kerültek ide a bezárt somsályi templom padsorai is, amelyek ma is csendes emlékeztetői annak, hogy egy közösség öröksége egy másik gyülekezetben élhet tovább. A belső enteriőr kialakításánál a Kőbányai Református Templom elrendezését vették figyelembe.
A gyülekezet ma már nem csupán a lelki élet szervezője a Tábla városrészben. Olyan közösséggé vált, amely köré egyre több szolgálat épül – és amelynek története túlmutat a templom falain. Nem csak a fogyatékkal élők lakhatását támogatják, hanem az ezen a városrészen működő civil egyesületekkel is szoros együttműködést ápolnak. A különböző rendezvényeket közösen, a másikat erősítve tudják megszervezni. Hasonlóan látják az itt élők sorsát, lehetőségeit és szeretnének egy valódi alternatívát felkínálni az elvándorlás helyett.
Veres Bartha Beáta és Kasza Benjámin az úrasztalánál.
Egy álomból új szolgálat született
A templomtól néhány percnyi sétára áll az egykori idősek otthonának épülete. Volt idő amikor kiüresedve várta sorsának jobbra fordulását.
Az akkori lelkipásztor, Bundzik Attila meglátta benne a lehetőséget. A gyülekezet célja az épülettel, amit az Önkormányzattól vettek át, hogy ismét idősek otthonaként működhessen. A felújítás során, a gyülekezet tagjai önkéntes munkával segítették, hogy az egykor szebb napokat látott intézmény újra elindulhasson.
A terv azonban végül nem valósulhatott meg. A jogszabályi környezet megváltozott, új idősotthon működési engedélyét már nem lehetett megszerezni. Úgy tűnt, zsákutcába jutott a kezdeményezés.
Ekkor kapcsolódott be a történetbe Pauler Zsolt. Több mint két évtizedes szociális szakmai tapasztalattal érkezett vissza Ózdra. Egy beszélgetés során vetette fel: ha idősek otthona nem lehet, érdemes lenne a fogyatékkal élők támogatott lakhatásának a lehetőségét megvizsgálni.
– Volt egy keret, aminek új küldetést kellett találni – fogalmaz.
Az elképzelésből hamarosan szakmai program lett. Az első tizenkét férőhelyes otthon megnyitása után rövid idő alatt minden hely betelt. Ekkor már 2015-öt írunk.
Pauler Zsolt intézményvezető.
A szükség mutatta az utat
Az első ház sikere hamar megmutatta, hogy jó irányba indultak.
Újabb otthonok nyíltak Ózdon és Domaházán, ma pedig már öt telephelyen harminckét fogyatékossággal élő ember számára biztosítanak támogatott lakhatást. A cél, hogy a nemrégiben engedélyt kapott telephelyet is teljesen feltöltsék, ami azt jelenti majd, hogy tizenegy munkatárssal és harmincnégy lakóval fognak teljes kihasználtság mellett működni. Ez nem lesz nehéz hiszen a várólistán jelenleg is tízen szerepelnek.
A számok azonban csak részben mesélik el a történetet.
A templom oldalán lévő tábla.
– Mi nem intézményt szerettünk volna építeni – mondja Pauler Zsolt. – Hanem egy otthont kínálni.
Ide nem egyszerűen beköltözik valaki. A jelentkezők komplex szükségletfelmérésen vesznek részt, majd személyre szabott támogatási terv készül számukra. Az esetfelelős végig kíséri őket az önállóbb élet felé vezető úton: segít a hivatalos ügyek intézésében, a munkavállalásban, a mindennapi élet megszervezésében és abban is, hogy mindenki a saját képességeihez mérten a lehető legteljesebb életet élhesse.
A kiindulás az, hogy aki szeretne beköltözni annak meglegyen a Budapesti Kormányhivatal által kiállított szakhatósági vélemény, hogy valamilyen fogyatékkal él. Utána az intézmény egy külső szakemberrel együtt méri fel pontosan, hogy miben tudnak a jelentkezőnek segíteni. Ebből készül majd egy támogatási és gondozási terv, amiben három évre előre lefektetik a fejlődési lehetőségeket. Így senki sem marad pozitív célok nélkül. Ezzel tud elkezdődni az intézményi életük és a szolgáltatás, amit nyújt ez a hely: lakhatás, esetvitel, konfliktuskezelés.
Veres Bartha Beáta lelkipásztor.
Egy csapat, amely együtt szolgál
A beszélgetés közben újra és újra feltűnik, milyen természetesen egészítik ki egymást.
Ha Beáta egy történetet kezd el mesélni, Benjámin már mosolyogva folytatja. Zsolt hozzáteszi a szakmai hátteret, majd néhány mondattal később ismét a lelkipásztor veszi át a szót. Nem egymás mellett dolgoznak, hanem egymásra építve.
– Mindannyiunknak más az ajándéka – fogalmaz Beáta. – Ahol az én tudásom véget ér, ott kezdődik Zsolté. Ha Benjáminra van szükség, ő lép előre. Ettől működik a szolgálat.
Pauler Zsolt számára a folyamatos tanulás a szakmai hitelesség része. Több évtizede dolgozik a szociális ellátásban, mégis újabb és újabb képzéseket végez. Beáta ugyanezt vallja a lelkipásztori szolgálatban. Mióta itt van már a hatodik diplomáját szerezte meg. Felmérte, hogy ha ezt a munkát szakszerűen akarja végezni, akkor bizony neki is hozzá kell tennie a magáét. Benjámin pedig a gyülekezeti és civil feladatai mellett sajátította el mindazt, amire a diakóniai munkában szükség van. Még az egyetemre is beiratkozott, hogy átképezze magát autószerelőből esetfelelőssé. Fölmérte, hogy így tud a legtöbbet tenni a gyülekezetéért.
Nem versengenek egymással.
Egymást erősítik.
Kasza Benjámin főgondnok, Veres Bartha Beáta lelkipásztor, Pauler Zsolt intézményvezető.
Összefonódó szálak
A támogatott lakhatás indulása nemcsak a gyülekezet számára jelentett új kezdetet. A városrésznek is meg kellett tanulnia együtt élni egy olyan közösséggel, amelynek tagjai korábban kevésbé voltak jelen a mindennapokban. Ezek az emberek sokszor nehéz élethelyzetből kerültnek ide. Mondhatni, mint utolsó szalmaszál a számukra a támogatott lakhatás igénybevétele. Az első időszakban akadtak félelmek és előítéletek is. A személyes találkozások azonban lassan feloldották a távolságot.
Az Ózd-Sajóvárkonyi Református Templom tornya.
– Az érzékenyítésre tudatosan figyeltünk – mondja Kasza Benjámin. – Azt szerettük volna, hogy ne csak egymás mellett éljünk, hanem megismerjük egymást.
A gyülekezet gyermekei minden évben az intézményben is bemutatják a karácsonyi műsorukat. Személyesen adják át az ünnepi ajándékcsomagokat a lakóknak. Amikor nyári tábort tartanak, akkor az intézmény nagyobb udvarát használják, a gyerekeknek ekkor is alkalmuk van összefutni az itt lakó, fogyatékkal élő emberekkel.
Ma már természetes, hogy az intézmény lakói közül többen részt vesznek a vasárnapi istentiszteleteken és a gyülekezet alkalmain. A legutóbbi istentiszteletre például négyen is eljöttek az intézményből a gondozókkal. A gyülekezet főgondnoka maga is az intézmény munkatársa, mellette még egy másik presbiter és gyülekezeti tag is végez mindennapi szolgálatot a lakók között. A gyülekezet és a fogyatékkal élők támogatott lakhatása lassanként összenőtt.
Talán éppen ez az egyik legszebb gyümölcse ennek a szolgálatnak. A fogyatékossággal élő emberek már nem egy intézmény lakói a városrész szemében, hanem ismerős arcok, testvérek a gyülekezetben, akikkel együtt lehet imádkozni, ünnepelni és örülni.
A jövő reménysége
Ahogy kilépek az udvarra, ismét a templom tornyára nézek. Amikor megérkeztem Táblára, még a kohászat múltjának meghatározó nyomai ragadták meg a tekintetemet. Most, amikor elindulok, már egészen mást viszek magammal.
Ennek a gyülekezetnek a történetében voltak bezáruló ajtók, meghiúsult tervek és újrakezdések. Mégis újra és újra megszületett a következő lépés. Mintha valaki mindig előrébb járna az emberi terveknél: amikor egy lehetőség lezárult, már láthatatlanul készült a színfalak mögött a másik.
.
Mi ezt nevezzük gondviselésnek.
A kis piros motorvonat megállója a városrész peremén.
Nemcsak azt jelenti, hogy Isten megőrizte ezt a közösséget a múltban, hanem azt is, hogy ma is utat mutat előtte. Nem mindig oda vezeti, ahová eredetileg indult, hanem oda, ahol a legtöbbet szolgálhatja az embereket.
Egykor a kohók tüze formálta ezt a városrészt. Ma Isten formál embereket egy olyan közösségben, amely kész újra és újra felismerni a rá bízott szolgálatot.
Talán ezért érződik úgy, hogy Táblán nemcsak a vas edződött meg egykor, hanem a szívek is. És ez a munka ma sem ért véget.
