Nemrég megállapodtunk telefonon Berci bátyámmal, hogy találkozunk és végig beszéljük majd egyházunk és hazánk kritikus, időszerű kérdéseit. Fájdalmas, hogy erre már nem kerülhetett sor.

A klasszikus, református tradíció erdejéből hatalmas, tekintélyes szálfa dőlt ki Dr. Tóth Albert személyében. Lelkészcsaládban született Tiszalúcon id. Tóth Albert, valamint Máthé Izabella házasságából és hozta magával a lelkész és tanár őseinek örökségét, valamint a lelkipásztori szolgálatra történő, személyes elhívását. Sárospatakon családját osztályidegennek bélyegezték, ezért őt nem vették fel a gimnáziumba. Debreceni diákként érettségizett a református Kollégiumban és ugyanitt folytatott teológiai tanulmányokat. Édesapja mellett otthon, valamint más gyülekezetekben segédlelkészkedett. Papi vizsgáját letéve édesapja örökébe lépett, amikor tiszalúci lelkipásztornak megválasztották.

Ikonikus orgánuma - melynek nem volt szüksége mikrofonos erősítésre – a fellépése és kitűnő beszédkészsége, nemcsak az igehirdetések során, hanem az alkalmi felszólalások, előadások alkalmával is rendszeresen sikert aratott. A hagyományos egyházkép akkor ilyennek rajzolta az ideális lelkipásztor alakját.

Nem véletlen, hogy az ún. rendszerváltást követően, ott találjuk Debrecenben, a diktatúra alatt megszüntetett Országos Református Lelkészegyesület (ORLE) újjáalakításán, amely ettől fogva a Magyar Református Lelkészegyesület – nevet (MRL) viseli. Tóth Albert hazatérve megalakítja a Zempléni Református Lelkészegyesületet, amely hamarosan Tiszáninneni Református Lelkészegyesületté (TRL) növi ki magát. Ciklusokon át ennek a szervezetnek az elnöke mindaddig, amíg az országos lelkészegyesület elnökévé nem választják. Ezekben a pozícióiban a titkáraként próbáltam a tevékenységét – sok elfoglaltsága között – segíteni.

A lelkészegyesületi munka során egyebek mellett fölmerült a nehéz anyagi körülmények között élő lelkészcsaládok segítése; a szórvány-munka támogatása; lelkészi fórumok tartása; a hitvallásos egység és az identitástudat erősítése; megemlékezés a politikailag hátratételt szenvedett tiszáninneni szolgatársakról. Alkalmanként fel kellett lépni a régi egyházkormányzattal szemben; dönteni kellett az egyházkerület mártír püspökének - Enyedy Andornak – az emléktáblájáról és emlékkötetének kiadásáról.

A határok megnyitásával a lelkipásztorok szabadon részt vehettek a nyugati protestáns konferenciákon, kapcsolódhattak pl. a lelkésztovábbképzés nemzetközi fórumaihoz. Szervezkedni kellett a Református Világtalálkozó és az utótalálkozóinak az ügyében. Felélénkültek a határon túli magyarsággal alakuló kapcsolatok: - gyakran 8-10 -féle állampolgárságú, magyar lelkészek hazai konferenciáira került sor. Megindult a gyülekezeti testvér-kapcsolatok intézményes kiépítése.

A felpörgő MRL-programok sokat ígértek, de időnként megtorpantak. A döntéshozók közé ui. kezdettől beépültek azok, akik számára kényelmetlen volt a maguk – vagy a szüleik – politikai múltjának a tisztségviselők számára kötelező átvilágítása; voltak, akik a diktatúrában indult karrierjük beteljesedését remélték; voltak, akik mindenfajta megújulást elutasítottak, mivel az érvényesülésük kockázatait látták bennük, stb. A MRL tevékenysége lelassult, akadozott, s az teljeséggel bizonyossá vált, hogy jelen állapotában ez a szervezet sohasem lehet olyan hatékony és tekintélyes, mint az ORLE volt a két háború között. Tanulhatunk a tapasztalatokból: „Vigyázzatok magatokra, hogy ne veszítsétek el, amit elértünk munkánkkal, hanem teljes jutalmat kapjatok. Aki nem marad meg a Krisztus tanításában, hanem azon túllép, annak nincs Istene; aki megmarad a tanításban, azé az Atya és a Fiú!” (II. Jn:8-9.)

Dr. Tóth Albert az egyik önéletírásában mondja, hogy szülőföldjének tekinti Zemplént – a határ mindkét oldalán. Itt érzi jól magát, hiszen elődei is itt éltek és alkottak. Szereti az itt élő népességet, ismeri a történelmüket, tudja, hogy hányszor fogtak fegyvert az igazságért és hányan adták érte az életüket.

Ahogy láttuk, Dr. Tóth Albert nem volt kifejezetten az újítások embere. Inkább őrizte a régi szokásokat, ápolta a hagyományokat. A maga konzervatív módján megbecsülte az igazi értékeket és hivatásának érezte, hogy őrizze a nép lelkét: – maradjon az meg keresztyénnek és magyarnak! Bizonyos vagyok abban, hogy tanításával számos derék patriótát nevelt a nemzetnek. Ahogy neveli akár az idelátogatókat is a tiszalúci nagyközség középponti parkjában kialakított Trianon – tér az elcsatolt országrészek emlékhelyeivel. Lelkészük tradicionális szolgálatával a néplélek annyi erkölcsi értékkel gazdagodott, hogy a múltból indulva, az ateista diktatúra évtizedei után is bátran megcélozhatta a szebb jövendőt.

Azért képezte magát tovább, hogy a honfitársain hatékonyabban segíthessen. Lelkészi diplomája mellé a szegedi egyetemen állami és jogtudományi doktorátust szerzett, Budapesten ügyvédi és bírói szakvizsgát tett.

Országgyűlési képviselője az első, szabadon választott parlamentnek a Magyar Demokrata Fórum színeiben, s az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságokban tevékenykedett, hasonlóan a református zsinat bizottságaihoz. Közben segített a régiójának, az egyes településeknek, tanácsolta felebarátait egyéni és közösségi ügyeikben. Világi munkatársai úgy emlékeznek rá, mint a rendszerváltó nemzedék emblematikus alakjára.

Függetlenül attól, hogy az események jó vagy rossz irányba vitték a közéletet, vallotta, hogy „az igazság magasztalja föl a nemztet” (Péld.:14,34.). Abban a meggyőződésben, amit a II. Tm.: 1,12. így fejez ki: „Mert tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne, hogy Ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni arra a napra.”

Amint tiszalúci lelkipásztor lett, családot alapított. Feleségül vette Gáborjáni Szabó Emesét és születtek a gyermekek: - ifj. Albert, a histórikus és idősödő szüleinek gondozója, Tamás, aki az orvosi hivatását gyakorolja, és Emese, aki hitoktatóként folytatója édesapja szolgálatának. Náluk a család vált a magánélet legfontosabb bázisává, olykor csupán szűk körben, máskor a tágabb rokonság bevonásával.

A házaspár mintaszerű, harmonikus élete a keresztyén házasság ideális modelljét sugározta mindenütt, amerre megfordultak. Dr. Tóth Albert nyugdíjasként sem hagyta el a szülőfaluját. Ezekben az éveiben a családos gyermekeknek köszönhetően öt unokának - Bulcsúnak, Ábelnek, Lukácsnak, Márknak és Kincsőnek – örvendezhettek együtt.

Messze nem mondtunk el mindent Dr. Tóth Albertről, de ez nem is feladata egy temetési emlékezésnek. Azonban emlékeztethet mindegyikőnket arra, hogy miért kell hálát adnunk az Úr Istennek mind azért, amit az ő életén keresztül ajándékozott mindannyiunknak.

A családnak, barátoknak, szolgatársaknak, jó ismerősöknek, minden gyászoló testvérünknek a Krisztusban, az alábbi igeversekkel kívánunk vigasztalást: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg… Bizony ezt mondja a Lélek, mert megnyugosznak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.” (Jel.:14,13.) „Aki győz azt oszloppá teszem az én Istenem templomában…” (Jel.:3,12/a.)