A Miskolc-felsővárosi református gyülekezet lelkipásztora virágvasárnapi áhítattal búcsúzott el gyülekezetétől és a lelkipásztoroktól. A lelkipásztor az alkalom előtt nyilatkozott életének főbb mérföldköveiről, elsőként érzéseiről.

Sokan talán egy kicsikét szomorúak ilyenkor. Én boldog vagyok. Nagy örömmel vonulok nyugdíjba. Örülök, hogy eddig dolgozhattam, hála Istennek még eredménye, értelme is volt.

Miért választotta ezt a hivatást?

Én egy teljesen tradicionális református családban nőttem Mádon. A családban volt egy csomó lelkipásztor, de igazából az akkor nálunk szolgáló lelkész Zergi Gábor munkássága ragadott meg. Ő hosszú ideig, úgy 47-50 évig volt a lelkipásztorunk. Mindamellett persze, ami teljesen természetes, ne feledkezzünk meg az Úristen munkájáról sem, mert e mögött mindig ez van. Így kezdődött minden. Aztán, amikor 18 éves lettem leérettségiztem, és mivel mániákusan vonzott az elektronika, valami ezzel kapcsolatos jövőt képzeltem el magamnak, vagy olyat, mint például a szőlészet, ami hegyaljaiként adott is lehetett volna, hiszen otthon is nagy szőlőültetvényünk volt, de az Úr Isten addig pofozgatott ide-oda, mígnem a teológián kötöttem ki.

Hogyan került a felsővárosi gyülekezethez?

Exmissusként 1979. szeptember 1-én előbb Tiszapalkonyára kerültem, de néhány hónap múlva az akkori püspök, a hajdan volt professzorunk, Kürti László hívására ’80 márciusától már a püspöki hivatalban dolgoztam. Onnan Kistokajba kerültem, később Mályit is hozzám csatolták, közben egy évet Németországban töltöttem ösztöndíjasként, és ’94-ben, Szilágyi Laci bácsi halála után hívtak ide a felsővárosi gyülekezetbe, de azért nem ment ez ilyen simán, mint ahogy most elmondtam.

Hogy fogadta a felsővárosiak megkeresését?

Kistokajból többször próbáltam elmenni, de valahogy nem, illetve csak harmadjára sikerült, aminek az okát ma már nem érdemes boncolgatni. A felsővárosban nagyjából lehetett tudni, hogy milyen munka vár rám. A rendszerváltás környékén a gyülekezet már megkapta a templom építéséhez szükséges telket, így a lelki munka mellett egy nagyon kemény műszaki és gazdasági jellegű, valamint komoly szervezést igénylő munka, a templomépítés is rám nehezedett.

Kérem, meséljen egy kicsit erről a gyülekezet számára is mérföldkőnek számító munkáról.

Ez egy kicsit gubancosabb történet volt, mint amilyennek az ember gondolná. Hajdan ez volt Miskolc legnagyobb gyülekezete, temploma azonban soha nem volt csak egy imaháza a Füzes utcán. Az ’50-es években ugyan megpróbáltak egy templomot építeni a Füzes utca és a Nagyváthy utca sarkára. Az utolsó békebeli polgármester, Gálffy Ignác ki is adta rá az engedélyt, de bele is bukott, így aztán a templom építése is feledésbe merült. Néhány évtized múlva ismét előtérbe került a templom építésének az ügye más helyszínekkel, végül itt, a Győri kapu és a József utca sarkán épült fel 2010 végére. Ami azonban ebben az egészben a legfigyelemreméltóbb az az, hogy ezek a falak minimális egyházi és állami pénzből épültek meg. A templom a gyülekezet forrásából, erejéből és tagjainak adakozásából valósult meg.

Hogyan emlékezik vissza arra az időszakra, amikor az elhúzódott építkezés után végre beléphettek az új templomba?

Sokan nem hitték el, hogy valaha is fel fog épülni Istennek ez a hajléka, hiszen a tervezgetést ’95 környékén kezdtük el, és használatba csak 2011 elején vettük, ami nagyon hosszú idő volt. Hihetetlen kétségek voltak bennem is. Bár tudtam, hogy egyszer felépül, de az mindig kérdéses volt, hogy mikor. Ez a bizonytalanság a gyülekezet jelentős részét nagyon megviselte, mire használatba vettük a templomot a tagok 60 százalékát eltemettük, és mára csak nagyon kevesen maradtunk meg az egykori templomépítők közül. Úgyhogy a templom megépülése új gyülekezetet is teremtett, de a használatba vétel a gimnázium nyitásával is egybeesett. A kérdésre válaszolva, amikor először beléptünk a kész templomba hatalmas felszabadulást éreztünk mindannyian. Azt éreztük, hogy a kapu kitárulásával megnyílik előttünk egy új jövő is.

Ahogy említette, a templom elkészültével a líceum is elindult. Mi hívta ezt életre?

Egyszer az egyik gyülekezeti tagunk azzal keresett meg, hogy van egy alapítványi iskolájuk, amelynek a működési formája megszűnik, fel tudnánk-e vállalni és működtetni valahogy. Engem persze nem kellett fékezni, hiszen az oktatás mindig is a szívügyem volt, s bár voltak, akik óvatosságra intettek, mégis nagy örömmel vágtunk bele. Hatalmas erőt ad ám egy ilyen lehetőség. Hála Istennek ma már 15 éve működik a gimnázium, amelynek azóta a neve is megváltozott.

Igen. Ma Balázs Győző Református Magyar- Angol Két tanítási Nyelvű, Egységes Művészeti Általános, Szak- és Középiskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézménynek hívják. Jogelőd intézménye a S.P.I.C. Művészeti Líceum, amelynek alapítója a Művészetért Programház Alapítvány volt. Befolyásolta-e az iskola létrejötte a gyülekezet összetételét?

Folytatva az előző gondolatmenetet kicsit messzebbről kezdem a választ. Kezdetben voltak ugyan kétségeink azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ebből az egészből. Érdemes-e néhány fős osztályokkal elindulni, de ma már szinte bejutni se lehet az iskolába. Az eredmények tehát azt mutatják, hogy érdemes volt ezen az ügyön munkálkodni, ami persze a gyülekezet összetételére is hatással volt. Most nagyon sok a fiatal közöttünk. De itt vannak velük a szüleik, a nagyszüleik és a pedagógusaik is, akiknek a nagy része természetesnek tartja a templomba járást. Sőt már az épületen belül is folyik tanítás. A templom mára a gyerekek otthonává vált. A jövőt is ennek tükrében látom: iskola, gyülekezet, templom.

Kulikné Farkas Tímea Erika, az egyik volt tanítványa veszi át Öntől a stafétabotot. A lelkésznő exmisszus-gyakornokként kezdte a felsővárosi református gyülekezetben a szolgálatot. Vele kapcsolatban milyen reményekkel néz a jövőbe?

Én őt egy picit a gyermekemnek is tekintem, gyakran a lányomnak is szólítom, mert úgy hozzám nőtt. Bízom abban, hogy amit tőlem látott és jónak vél, azt megtartja és továbbviszi majd. Én mindvégig igyekeztem a bibliai elvekhez ragaszkodni, reménykedem abban, hogy ő ezt az utat egyengeti majd a jövőben és munkálkodása nyomán még tündöklőbben virul majd a gyülekezet, mint eddig.

Hogyan tekint vissza az itteni évekre, miként összegezné az itteni szolgálatát?

Megmondom őszintén. Ezt én egyszerűen csak úgy élem meg, és tényleg semmi más gondolat nincs bennem csak az, hogy az Úr Isten, ezt a feladatot bízta rám, én pedig csináltam. Vagy eleget tettem ennek, vagy nem. Ezt Ő majd megítéli. Valljuk be, nem akármilyen feladatot kaptam, amit örömmel végeztem.

Milyen tervei vannak a nyugdíjas éveire?

A gyermekeim, az unokáim, a családom, no meg a kertészkedés, a gyümölcsfáim foglalkoztatnak, és szeretnék civilként, nagyon egyszerű gyülekezeti tagként tovább létezni.

Ezek voltak a főbb mérföldkövek, ám nehéz szavakba foglalni mindazt, amit Balajthy József szolgálata a gyülekezetnek jelentett, mint a hűsége, mosolya, bátorítása, példamutatása, mely emberi értékekből hosszú ideig lehet táplálkozni.

(A szöveg az Európa Rádió hangfelvétele alapján készült.)