Egyházi és világi üzenet is olvasható a jövőnek szánt időkapszulába zárva, amelyet a parasznyai református templom háromszáz éves évfordulójának alkalmából október 11-én a templom mögötti kertben helyeztek el.

„…ez a pillanat nemcsak visszatekintés a múltra, hanem hálaadás is azokért, akik előttünk jártak, és imádság azokért, akik utánunk jönnek. 1725 óta sok minden megváltozott a világban. Háborúk, forradalmak, technológiai csodák, és társadalmi átalakulások formálták a történelmet. De az egyház Isten kegyelméből megmaradt. Közösségként, hitben, szolgálatban. Itt, ezen a helyen emberek nemzedékei imádkoztak, kereszteltek, házasodtak, búcsúztak és ünnepeltek. A falak között történelem és reménység él együtt. (…) Bízunk benne, hogy ti, a jövő emberei, tanultatok hibáinkból, és bölcsebben, együttérzőbben éltek. Reméljük, hogy a természet még mindig gyönyörű, a fák zöldellnek, az emberek pedig képesek szeretni és gondoskodni egymásról. (…) Kívánunk nektek békét, boldogságot, bölcsességet. Őrizzétek meg a világot és egymást”, olvasható a község önkormányzatának a parasznyaiak nevében megfogalmazott utókorra hagyott levelében.

A jelenleg szolgáló gyülekezet két igét küldött az utánunk következőknek. A templomot ábrázoló öntapadós matricán, illetve könyvjelzőn a hálaadó istentisztelet vezérigéje olvasható:

amely azt üzeni a jövő nemzedékeinek, hogy akik az Úrra bízzák az életüket, azok megtartatnak, mintegy felvezetve a másik, egy gyülekezetet ábrázoló fotó hátoldalára írt igét:

amely arra hívja az utódokat, hogy emlékezzenek Isten hűségére a múltban, vagyis, ha az Úrra bízzák az életüket lesz gyülekezet, ha lesz még élet.

A küldemény tartalmazott még néhány nevekkel ellátott fotót a gyülekezetről és egy kártyanaptár méretű, a templomot ábrázoló képet is, amelynek hátoldalán a parasznyai templomtorony története áll.

Az egyházközség, a templom és a torony történetét a kialakulástól kezdve napjainkig a parasznyai református egyházközség főgondnoka idézte fel a 300 éves templomért és a gyülekezetért adott hálaadó istentiszteleten.

Kotlárné Merényi Júlia elmondta, hogy a templom neve 1286 óta ismert. A falut az 1500-as évek második felében a törökök a templommal együtt elpusztították. A törökök kiűzése után az 1700-as évek elején megkezdődött a lakosság visszatelepülése és az újjáépítés, így 1725-ig a parasznyai gyülekezet tulajdonképpen a varbói anyaegyház leánygyülekezeteként működött. A faluba visszatelepülő lakosok már reformátusok voltak, ám a lakosság számának növekedésével és a reformáció tanainak terjedésével 1725-re felmerült annak az igénye, hogy a parasznyai gyülekezet önálló egyházközséggé váljon, ami abban az évben meg is valósult. Az 1700-as évek végére a gyülekezet tagjainak a száma 650 főre bővült és az akkori uralkodótól, II. Józseftől kértek és kaptak engedélyt egy új templom felépítésére, ami 1786 őszére, röpke másfél év alatt, fel is épült.

Az új templom mellett állt egy, az idő viszontagságai miatt megrongálódott fatorony, így a gyülekezet 1800-ban ismét újabb munkához kezdett. Lebontották a fatornyot, amelynek a helyére három év alatt egy kőtornyot húztak fel, amelybe 1804-ben egy óraszerkezetet is elhelyeztek.

1842-ben azonban az egész falu a templommal együtt egy hatalmas tűzvészben leégett. Megolvadtak a harangok, a lángok martalékává vált a lelkészlakás és melléképületei is. A tornyot és a templomot 1843-52 között építették újjá, akkor készült egyszínűre festett kazetta jellegű famennyezete. Kis és nagy harangját Egerben és Bécsben önttették, a nagyobbik azonban 1907-ben megrepedt. Ennek pótlására barcikai mintára Egry Ferenc öntödéjében Kisgejőcön újra öntették azt a kicsivel együtt, s mivel ez utóbbit az első világháborúban elvitték hadicélokra, 1921-ben Diósgyőrben öntettek helyette másikat. 1933-ban a gyülekezet már egy orgonát ünnepelt.

Kotlárné Merényi Júlia kiemelte, hogy az írások szerint az említett fejlesztések az egyháztagok és a település lakóinak adakozásaiból, valamint az erdőkincstári gazdaság támogatásával valósulhattak meg.

A főgondnok ezt követően felelevenítette, hogy az 1900-as évek második felétől szinte évente követték egymást az állagmegőrző munkálatok, melyek érintették a többi között a torony kőpilléreit, a toronytetőt, a templom tetőzetét külső falainak szigetelését, vízelvezető rendszerének kiépítését (dréncsövezés), talajjavítását, a padok cseréjét, a templom és a torony környezetét, és amikor 2024-ben már azt gondolták, hogy talán a következő évben megpihenhetnek, az új esztendő köszöntésére hívogató harangok nem szólaltak meg. Ezért még abban az évben felújították a harangok villamosítási rendszerét, kicserélték a harangnyelveket, megjavították a közben meghibásodott hangosító rendszert, idén nyáron pedig az orgonát is felújították.

– Mi is csupán láncszemek vagyunk ebben a 300 évben. Az én 33 évem is láncszemként kapcsolódik az elődökhöz – mondta portálunknak a parasznyai református egyházközség lelkipásztora. Rácz Ilona szerint a templom történetének tanúsága alapján minden nemzedék megküzdötte a maga hitharcát azért, hogy generációról generációra megőrizze a templomot az imádság házának, hiszen sem az építés, sem pedig az újjáépítés nem lehetett egyszerű. A lelkipásztor az eltelt 300 év tükrében úgy látja, hogy a templom hajdan a település közösségi életének, és nyilvántartásainak a bázisaként működött, mivel, mint fogalmazott, a hit sokaknak sokkal többet jelentett régen, mint manapság. Az anyakönyvezések (születés, házasság, haláleset), a keresztelők például hazánkban az 1890-es évek végéig nem létezhettek az egyházak, így a templomok nélkül sem. Az eltelt 33 évet nézve a lelkésznő kiemelte, hogy a gyülekezet mindig szívügyének tekintette a falu közepén álló templomról való gondoskodást és közös akaratnak a templom megőrzését, melynek köszönhetően az mára csaknem teljesen megújult javarészt a gyülekezet adományaiból.

A hálaadás szólt tehát azért, hogy megtartatott a gyülekezet, hirdettetik az evangélium, áll a templom, a torony, hívogat a harang és szól az orgona.

Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökének igehirdetése is ennek lényegét ragadta meg. Szolgálatának alapigéje egyben a hálaadás vezérigéje – Sámuel könyve 7. fejezetének 12. verse – is volt: „Sámuel pedig vett egy követ, felállította Micpa és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mivel azt mondta: Mindeddig megsegített minket az Úr!”

Barna Sándor magyarázata szerint az ige azt fejezi ki, hogy Isten hűsége nemcsak megtartó, hanem újrakezdést is adó: Isten kegyelme életadó forrás, ami megújít. A püspök hangsúlyozta, hogy minden templomfelújítás szívünk megújulásának lelki üzenetét hordozza magában.

Az ünnepi alkalmon közreműködtek: Pitypalatty-völgyi Református Körzeti Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola csengettyűsei, Ivacsné Kuttor Diána (ének), a varbói református gyülekezet asszonykórusának aktív tagjai.

FOTÓGALÉRIA