A Bán patak hosszan kacskaringózik a völgyben. Vidám kanyarulataira jó ránézni, ahogy csilingelő hangjával tovafut, olyan mit egy pajkos gyermeksereg. Dédes központja ez, amit nem csak a patak, de a 2505-ös út is keresztülvág. Az országút amikor a központba ér, - mintha a térképrajzoló keze megbokrosodott volna - sokszoros „s” betűt írt le, míg végre egyenesre talál a települést elhagyva. A falu centruma ez, hiszen itt található a pénzintézet, a zeneiskola, a bolt s ott az árnyas fák ölelésében az 1800-ban épült templom 28 m-es tornyával. Milyen jól tették egykor az ősök, hogy ligetesre alakították ki a templom környezetét, mert a verőfényes május első vasárnapján a templom ajtajában toporgó hét konfirmándus kellemesen érezheti magát ünnepi felöltőjében. Mármint a természetes klímára nem lehet panasz, az izgalmi faktor csillapítására meg ott a dédesi tiszteletes Tózsa-Bánfalvi Gábor, aki már több mint egy évtizede került a gyülekezetbe.

Nagy nap ez a mai, hiszen a gyülekezet konfirmációra, valamint az édesanyák megünneplésére készül és nagy nap a lelkipásztornak, hisz ez az első, önálló konfirmándus csoportja, akiket már ő vezet be a gyülekezet úrvacsorázó közösségébe. Az elmúlt évben vonult nyugdíjba Szűcs Endre nagytiszteletű úr és adta át a terepet utódjának. Persze ő sem ment messze, a falu és a gyülekezet a szívéhez nőtt, csak egy utcányira költözött feleségével a parókiától. Most is hűségesen, mint a kerület egyházzenészei spiritus rectoraként, foglalt helyet a karzaton az orgona mögött, hogy az ünnepi alkalom énekvezetését ellássa.

Miután a lelkész bejelentette az istentisztelet kezdetét és felhangzott a Vezess Jézusunk első taktusa a bizonytalan léptű ifjak besorjáztak a templomtérbe és elfoglalták helyüket a szószékkel szemben. A tiszteletes még a mindenek számbavétele előtt megállt velük szemben és bíztató tekintete megnyugodott rajtuk. A szeretethimnusz elhangzása utána a János evangéliumából szólt a konfirmádusok választott igéje: „Maradjatok meg az én szeretetemben!” (15:9). A lelkipásztor prédikációjában hangsúlyozta: Isten szeretné ezt az igét a szívetekre helyezni általam. A nagy kérdés, hogy ebből a sok mindenből, amit a felkészülés során kaptatok az óvodás kortól fogva a mai napig, vajon mi az, ami megmarad? Amikor magatok mögött hagyjátok ezt az ünnepi alkalmat, és kiléptek a saját életetek színpadára, mit fogtok tudni ebből alkalmazni, amit kaptatok? Kiderül az igéből, hogy talán nem is az a fontos, hogy ebből mi marad meg, hanem sokkal inkább az, hogy Jézus szeretetében kell tudnunk megmaradni. Mert ez a szeretet olyan, aminek más a természete, mint amit a földi életben ismerünk. Ez a szeretet olyan, amiben nem tudtok csalatkozni. – fejtegette tovább az igét a lelkipásztor.

A konfirmándusok bemutatása következett, hiszen az istentisztelet második részébe érkeztek az események, akik név szerint a következők: Fülöp Anna, Győrfi Csenge, Hegyi Jázmin, Herczeg Máté, Magyar Vince, Makrai Luca, Ocsenás Annabella Jozefina. A jelenlévők megtudhatták, hogy a „vérengző” vizsga már korábban lezajlott Bántapolcsányon, április 26-án és most csak az ismeretanyag egy piciny részével találkozhat a gyülekezet. A fiatalok nagyon felkészülten és magabiztosan válaszoltak a kérdéseket feltevő Nagytiszteletű úrnak, neki csak annyi maradt, hogy helyeselje az elhangzottakat.

A fiatalok ezután közösen fogadalmat tettek, hogy az anyaszentegyházhoz kívánnak tartozni. Ezt követte az ősgyülekezet gyakorlata, hogy a lelkipásztor egyenként megáldotta a konfirmándusokat. Majd megkapták a felhatalmazást, hogy a gyülekezet úrvacsorázó közösségébe teljes joggal léphetnek és oda várják is őket. A hét fiatal ezután Szűcs Endre ny. lelkipásztor zongorakíséretével Istent magasztaló, az ő ajkukra illő énekeket adtak elő. Az énekes szolgálatot még a káté kérdésekre történő válaszadásnál is élénkebb és érzékenyebb figyelem kísérte a jelenlévő családtagok részéről.

Az istentisztelet végéhez közeledve köszöntések hangoztak el. A Gondnok asszony a konfirmándusokat, a konfirmándusok a lelkipásztort, majd az édesanyákat és nagymamákat foglalták érzelmes szavaikba. Az ünnepi istentiszteltnek lezáró mozzanatára került sor, amikor a gyülekezet elnöksége átadta az emléklapokat és énekeskönyveket a konfirmáltaknak, valamint a családok által ajándékozott könyveket. „Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged” felcsendültével elkezdődött a templomból való kivonulás. A kézfogások és gratulációk után még sokáig együtt maradt a gyülekezet. Igyekezet mindenki megragadni-e szent pillanat megismételhetetlenségét, és ki-ki habitusa szerint lelkébe vagy telefonjába rögzítette pillanatnyi benyomásait az eseményekről.