Az egyházkerületi székház nagytermében február 28-án meghallgathattuk Szűcs M. Sándor képes úti beszámolóját. A gályarabok nyomában indult el a 350. évforduló kapcsán. Kik is voltak Ők?
„Szelepcsényi György esztergomi érsek a bécsi udvar fokozatosan növekvő támogatása mellett 1674. március 5-ére nagyszabású pert készített elő Pozsonyban, amellyel a hazai protestantizmus felszámolását célozta. A per során, amely 1674. április 4-ig tartott, válogatás és bizonyítékok nélkül, koholt vádak alapján több mint hétszáz embert idéztek bíróság elé az ország minden pontjáról. Közülük mintegy háromszáz fő – főként a Dunántúlról és a Felvidékről – vett részt a pozsonyi tárgyaláson, ahol a halálos ítélet alól az alábbi feltételekkel menekülhettek meg: önkéntes száműzetéssel; a katolikus vallásra való áttéréssel; vagy lelkészi állásukról és hivatásukról való lemondással. Akik kitartottak a hitük mellett, azokat a környező várak tömlöceibe szállították. Végül negyvenkét foglyot a várbörtön embertelen körülményei és a hosszú kínzások sem tudtak megtörni. I. Lipót időközben a halálos ítéletet gályarabságra módosította, így a továbbra is ellenálló negyvenkét rabot gyalogosan hajtották Triesztig, ahonnan hajón érkeztek Nápolyba, majd a közülük életben maradt harminckét főt eladták gályarabnak 1675. március 10-én, egy évvel a pozsonyi per után.”
A gályarabok nyomán indult el Szűcs M. Sándor, hogy Zubogytól-Nápolyig végig járja a hitvalló elődök útját. Feltehetjük a kérdést, vajon mi indíthat egy ilyen zarándoklatra valakit, mi célból vág neki ennek a több mint kétezer kilométeres távnak egy vallástanár?
Akik hallottuk a beszámolót – bármilyen kevesen is szántuk rá magunkat sajnos-, nemcsak az indítékot, hanem magát az utazót is megismertük, amely legalább olyan fontos. Sokféle út van, és egy út során nemcsak élményeket, hanem olyan megtapasztalásokat is kaphat az ember, amelyek meghatározzák további életét. Szűcs M. Sándorról elmondhatjuk, hogy „nagy utazó”, mindennemű értelemben. Lelkészgyermekként nőtt fel, közel a templomhoz, ám távolságot tartva Istentől. Mint mindenkinek, neki is voltak kérdései, kétségei és sokáig úgy gondolta, hogy saját kezébe kell venni sorsát. Szerencsejáték függő lett, járta a „széles utat”, míg egyszer csak életre kelt szívében a fejben oly sokszor elmondott Ige és megfordította az úton. Olyan távolról indult hazafelé, mint a tékozló fiú, és megtapasztalta az Atya szeretetét, aki nyitott ajtót adott elé. Jelenleg Tiszafüreden él és dolgozik, vallástanár, fejlesztő pedagógus, férj és családapa.
Azok az utak, amelyekre ma indul már azokról és azok emlékezetének szólnak, akik hitéből, hűségéből ő is meríthet. Így indult el pár éve Pál apostol útján, most pedig a 350. évforduló adta az apropót a gályarab útvonalhoz. Gyalog, stoppal, néha-néha busszal, éppen, ami adódik. A felszerelés egy 30 literes hátizsák, és ami elfér benne (három napra való tiszta ruha). Hat napi utazás után, a 7. nap istentisztelet, ahol éppen megállásra kényszerül. Egy ilyen utat nem lehet másképp végig járni, csak úgy, hogy teljesen ráhagyatkozunk az Isten gondviselésére – vallotta be – és mindenért neki tartozik az ember hálaadással. Azért, hogy megőrzi, hiszen egy stoppos kiszolgáltatottá válik útnak, időnek, sofőrnek. Az is bizonytalan, hogy hol éri az este. De, -ahogy hallhattuk a beszámolóból – ezt is jó rábízni a gondviselő Istenre. Elmesélte, hogy egyik alkalommal egy olaszországi buszmegállóban táborozott le, amikor a rendőrök megkérdezték, hogy miért van ott, és a legnagyobb meglepetésére ők vitték el egy vendégházba, és fizették ki a 100 eurós éjszakai szállását. Bár a gályarabok emlékét nem őrzik azok a városok, ahol keresztül mentek, a történelmi leírásokból azonban tudjuk, hogy ők is kaptak olykor nemcsak szánalmat, hanem élelmet, ruhát a városban lakóktól. Megtapasztalták az Isten gondviselését, emberi tetteken keresztül.
Zubogyról indult ez az utazás, hiszen Szalóczy Mihály lelkész egyike volt azoknak, akiket a pozsonyi vértörvényszék gályarabságra ítélt. Triesztig hegyen-völgyön haladva gyalogoltak, majd hajóra szállították őket, így érték el a nápolyi kikötőt, ahol gályára kerültek. A leírásokból az is kiderül, hogy itt nehéz építkezéseken is kellett dolgozniuk. Hasonló épületek ma is állnak a kikötőben, ahol a Szűcs M. Sándor által elhelyezett nemzeti színű szalag is jelzi, hogy az emberi hatalom, gőg, kegyetlenség nem ismer határokat.
Azokat azonban, akik ismerik Isten kegyelmes, mentő szeretetét arra hívja Uruk, hogy hűséggel, hittel merjenek erről bizonyságot tenni, talán éppen abban az autóban, amelyiknek a sofőrje megáll felvenni egy úton lévőt. Mert ahogyan azt beszámolója végén megfogalmazta az előadó, amikor éppen háttal állt a célnak, hogy megállítson egy arra haladót, szemből jött a segítség. De az is előfordulhat, hogy aki szembejön velünk, annak éppen a tőlünk jövő üzenetre van szüksége.
Ezen a február 28-i estén nemcsak szép képeket láthattunk, hanem annak a bizonyságtételét hallhattuk, aki így rátalált az élet útjára.