Isten kegyelméből 90 éves lett Kovács Imre. Ezen jeles alkalomból Isten gazdag áldását kérve életére szeretettel köszöntjük nyugalmazott lelkipásztorunkat. Imre bácsi vezérigéje a háláról, a bátorításról szól, hiszen az Úr minduntalan bátorította és megerősítette életében. Alább a ReForrás Magazin legutóbbi számában megjelent írását olvashatják vasdiplomájának átvételéről, valamint egy cikket, amely unikális keresztyén kiadványokból és több ezer darabos képeslapgyűjteményéből álló kiállításmegnyitója alkalmából készült.

Egy vasdiploma margójára

Egy nyár végi délelőttön hosszú borítékot vettem ki a postaládából. A feladó helyén: DEBRECENI REFORMÁTUS HITTUDOMÁNYI EGYETEM, benne díszes meghívó, melyben szeptember 6-ra hívnak jubileumi diplomaosztó ünnepi alkalomra, ahol dr. Baráth Béla Levente rektor úr átadja a vasdiplomát, lelkészi oklevelem hatvanöt éves megszerzésének alkalmából.

Az ünnepi alkalom megtörtént. Idősebb leányom feleségemmel együtt elvitt Debrecenbe. Azóta nagy örömmel, dicskedve mutogatom mindenkinek a vasdiploma díszoklevelet! – Isten iránti nagy hálaadással, kegyelméből megérhettem e nagy alkalmat.

Vesztemre! 😊

Az elmúlt napokban az egyházkerületi székház előcsarnokában, Domokosné Fazekas Hajnalka, a püspöki székház „mindenese”, okostelefonjával lefényképezte a vasdiploma díszoklevelemet, a meghívót és a nálam lévő évfolyamtársakról 1960 októberében készült csoportképet. Azon nyomban telefonon továbbította Hangóné Birtha Melinda avasi lelkésznőnek a ReForrás főszerkesztőjének kérve, hogy bírja rá Imre bácsit, hogy e képekhez az ünnepi eseményről írjon néhány sort, s azt közöljék le a magazinban. Ugyanis a képen láthatók közül, a felső sor jobb szélén Birtha László egykori tuzséri lelkipásztor, Melinda édesapja, áll. Ez így történt.

Jaj nekem! Sosem volt erősségem az írás. Negyven évnyi aktív lelkészi szolgálatom alatt – immáron huszonöt éve a nyugdíjasok kenyerét eszem –, havonta négy-öt szolgálatot végzek különféle helyeken, de az elhangzó bizonyságtételemet, annak teljes szövegét sosem tudtam legépelni, még inkább felolvasni.

Zavart a leírt szöveg. Szeretek a szószékről vagy az asztal mögül a velem szemben ülők szemébe nézni, velük beszélgetni. Mindezt nem tehetem, ha a leírt szöveget olvasom. Egy A4-es lapot négy felé vágva, egy kis cetlire mindig leírtam a szolgálatom vázlatát. Ebből, időrendi sorrendben néhány ezer darabot őrzök, hozzá szolgálati naplóm a bizonyság! Így viszont nem hagyok magam után örökségül prédikációs köteteket! Számíttasson bocsánatos bűnnek e gyarlóságom – meg az is, hogy egy kicsikét hosszúra nyúlt a bevezetés. Rábízom a szerkesztőre, majd kivág belőle annyit, amennyit jónak lát, és az kerül a folyóiratba.

Ez ünnepi eseményről való megemlékezésem mottójául életem „vezérigéjét” választottam:

Az a tény, hogy megérhettem a vasdiplomám átvételét, az öt hónap híján, magam mögött tudható kilencven életévet, annak minden eseményével, erre nincs más magyarázat, csak ez: Jó volt hozzám az Úr!

Igaz ez születésem percétől (Sajóivánka, 1936. 02. 28., este 9 óra) – mind e mai napig. Tudomásom szerint tárgyévben öt-hat családban is született fiú- vagy leánygyermek, 1937-ben szintén, de mind meghaltak csecsemőkorban. Szüleim 1942 őszén írattak be az első osztályba. A következő év tavaszán jöttek az egyházlátogató lelkipásztorok. Akkor még „Ref. Népi Elemi Iskola” volt a nevünk. Elhangzott a kérés: „Álljon fel az első osztály!” Az első padban, kályha mellett felálltam egyedül. „Szép szál fiatalember voltam”. Csak a fejem látszott ki a magas padból. A kérés újra elhangzott. Erre Szűcs Gyula tanító úr (aki húsz évvel korábban édesanyámat is tanította), rám mutatott. „Imrécske egyedül az első osztály”. Sok-sok gyermekkori emlékkép ma is elevenen él bennem. Ez a kép is előttem van. Az a mosoly tele volt fájdalommal, amit arcuk mutatott. Ez a kép is bizonyítja, „Jó volt hozzám az Úr”.

Majd adott az Úr életemben áldott eszközt, Osváth Lajos miskolci lakos, vármegyei számvevő főtanácsos személyében, akinek rétjét apám és sógora bérelték Sajóivánkán, így gyakran kijárt feleségével együtt hozzánk.

1947 nyarán egy vasárnapi istentisztelet után – a helyi lelkipásztorral és tanító úrral való beszélgetés gyümölcseként –, ezzel a kéréssel állt szüleim elé: „Ennek a vézna gyereknek nem az ekeszarva mellett van a helye, ennek tanulni kell tovább!” Meggyőzte szüleimet, megfogta kezemet, és ősszel beíratott Miskolcra a 2. sz. polgári fiúiskolába. A 8 általános iskola elvégzése után utam a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumba vezetett. 1955-ben érettségiztem. Ez év július elején, a hetvenedik érettségi találkozómon vettem át az elismerő dokumentumot, és tűzte zakómra az iskola jelvényét szeretett iskolám jelenlegi igazgatója, Fazekas Róbert. Harmincegyen érettségiztünk, négyen voltunk jelen! Ez is bizonysága: Jó volt hozzám az Úr.

Érettségi után, akkori igazgatóm is, mint parasztfiút, egyengette utamat. Igaz Debrecenbe mentem, de a felvételi kérvényt magánúton a Kálvin tér 16. szám alá címeztem a Theológiai Akadémiára és nem a Parlagpusztai Mezőgazdasági Akadémiára. Mindebben nagy része volt áldott emlékű hittantanáraimnak, konfirmációra felkészítő Nagy József avasi lelkipásztornak, végül, de nem utolsósorban vallásos szüleim nevelésének.

Debreceni theológus éveimről, jó nevű professzoraimról, hozzájuk fűződő élményekről órákat tudnék mesélni, akik egy-egy téglát tettek a vitt alapokra, mint Isten szolgálatra elhívó, kiválasztó szeretetének eszközei.

Most pedig magam elé veszem a csoportképet, mely 1960 októberében készült, az első lelkészképesítő vizsga után. Jöjjön a bemutatkozás.

Felső sor balról jobbra: (Guthi Sándor - Fehérgyarmat, Kovács Imre - Miskolc-Görömböly-Tapolca, Diósgyőr Vasgyár), Csomós János - Mád, Komlósi Károly - Nemesbikk, Károlyi Zsigmond - Balkány, Új Ferenc - Szatmár…, Birtha László - Tuzsér (újság főszerkesztőnk édesapja).

Alsó sor: Nagy Kálmán - Karcag (esperes), Varga Árpád - Bodpalád, Szél János- Hódmezővásárhely, bátyja Szél Sámuel - Törökszentmiklós, (aki lemaradt e képről) – e sorok írása közben vettem a hírt keresztfiától, ifj. Szűcs József lelkipásztortól Mátészalkáról: „keresztapám tegnap elhunyt”. Sámuel kedves barátomat, lelki testvéremet még augusztus végén telefonon névnapján köszöntöttem a 134. zsoltár 3. versével.) Bereczki Sándor – aki a vizsga után „Sion hegye” néven gyülekezetet alapított Budapesten. Dr. Szűcs József - Tisztaberek, - Nagyecseden az esküvőjén vőfély voltam -, Kéki Imre - Makó, – ha jól tudom egyházkerületi főjegyző is volt.

E felsorolás után egy régi kedves óesztendő napi énekünk csendül fülembe:

Ennek bizonysága, hogy már 2010-ben a húszéves aranyoklevél átvételén is foghíjasan voltunk jelen. Hadd folytassam 2020 októberével, ahol a hatvanéves gyémántoklevél átvételénél én sem lehettem jelen. A Covid19-járvány miatt elmaradt.

Nem tudom, hányad magammal, utólag postán kaptuk meg a díszoklevelet. Engem is az Úr kegyelme „a túlsópartól” hozott vissza! 2020 karácsonyát, óév utolsó estéjét, újév első napját a budapesti Szent Imre kórházban töltöttem teljes kiszáradással, kétoldali tüdőgyulladással, sorra vesztettem el szobatársaimat, én pedig az új év első hetében saját lábamon sétálhattam ki a kórház folyosóján. Megtartott életem szavak nélkül hirdeti életem vezérigéjének valóságát: Jó az Úr!

Végül időben és térben ugrok öt esztendőt. Áldom az Urat, hogy megérhettem 2025. szeptember 6-át! Tizennégy évfolyamtársam közül egyedül vehettem át a hatvanöt éves évfordulón a vasdiplomát.

Ez ünnepi alkalmon előttem állt ki egyedül dr. Benke György lelkipásztor, theológiai tanár kedves barátom és lelki testvérem a rubin diploma átvételére! Az ünnep után a kollégium kapujában elköszönés, kézfogás perceiben így szólt: „Találkozzunk 5 év múlva!” 😊 Félve mondtam rá a választ: „Úgy legyen!”

Naponként megfogalmazom: „áldom Istent a mai napért, hogy megértem!”. Ha kegyelméből még kapok holnapi napot is, az már ráadás!

Visszaemlékezésemet vezérigém folytatásával zárom:

Boldog ember vagyok!

Kovács Imre ny. lelkipásztor

Miskolc, 2025. október 11.

KAPCSOLÓDÓ CIKK