Hálaadó istentiszteleten emlékeztek dr. Szathmáry Sándor volt református lelkész, teológus, kutató professzor életére és szolgálatára február 12-én a miskolci Deszkatemplomban.

Dr. Szathmáry Sándor január 25-én, életének 96. évében tért haza megváltó Urához.

A rá emlékező hálaadó istentiszteleten Mátyás Sándor, a Nyékládháza-Ládháza, Mályi Református Egyházközség lelkipásztora hirdette Isten Igéjét, a család nevében ifj. Szathmáry Sándor búcsúzott.

Az istentiszteleti liturgiát Almási Ferenc, a Miskolc Tetemvári Református Egyhátközség lelkipásztora vezette. Beszédet mondott dr. Kocsis Attila lelkipásztor, dr. Domokosné Fazekas Hajnalka lelkipásztor, Balázs Bertalan, a Miskolc-Alsóvárosi Református egyházközség volt presbitere. Dr. Szathmáry Sándor részletes életútját Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke idézte fel. (A beszédeket nem szó szerint és nem teljes terjedelemben közöljük.)

Mátyás Sándor, a Nyékládháza-Ládháza, Mályi Református Egyházközség lelkipásztora prédikációjában János evangéliuma 11. fejezetének 17. versétől a 28. verséig tartó igeszakaszát olvasta fel. A Lázár feltámasztásáról szóló történet idevágó legfontosabb tétele a 25. vers, amelyben Jézus azt mondta, hogy: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” – A feltámadás azonban nem egy nap, hanem egy személy – mutatott rá a lelkipásztor, aki az igeszakasz felolvasása után dr. Szathmáry Sándor életéről, szolgálatáról, elismeréseiről beszélt. S mint mondta: Szathmáry Sándor 1929. január 28-án született Debrecenben Szathmáry Kálmán és Gerzsenyi Irma gyermekeként, és 2025. január 25-én, négy gyermek apjaként, arcán egy mosollyal elszenderedve lépett át a másik világba. Majd felidézte Végh Tamás református lelkipásztor szavait, aki ezt mondta: „Ő már célba érkezett.”

– Sándor bácsi az Isten embere volt. Sok talentumot kapott, nagy tudású, kedves, nyitott, áldott, tiszta lelkű ember volt – folytatta prédikációját Mátyás Sándor. A teológia szerelmese volt, mert lenyűgözte Jézus Krisztus személyének titka. Teológiájának lényege, a reménység és az öröm teológiája. Ezzel volt csordultig telve a szíve: a megváltó Jézust látni, és továbbadni a világban. Biztos hite volt a halál utáni élettel kapcsolatban.

Díjait sorolva Mátyás Sándor kiemelte, hogy még rubinoklevelet is kapott, de a legnagyobb jutalmat az Úr adja: „Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?” (Jn 11, 40). – Bizony a legnagyobb jutalom maga az élő Jézus Krisztus – hangsúlyozta, majd dr. Szathmáry Sándor fiához fordulva, így fogalmazott: Kedves gyermekem, édesapád a legnagyobbat hagyományozta rád. Egy olyan örökséget, amellyel nem csupán dr. Szathmáry Sándor professzor gyermeke vagy, hanem a mindenható Isten gyermeke is. S mivel Jézus él, Sándor bácsi is él, és mi is élünk, s akár élünk, akár halunk az Úré vagyunk. A lelkipásztor az áhítatot Füle Lajos Az eltemethetetlen című versével zárta le.

Almási Ferenc, a Miskolc Tetemvári Református Egyhátközség lelkipásztora szerint dr. Szathmáry Sándor nemcsak a tudása miatt volt nagy ember, hanem alázata miatt is. Tudásával nem az embereket akarta megnyerni, hanem a Megváltóját szolgálta. – Amikor először találkoztam vele meglepett kedvessége, nyitottsága, közvetlensége. A fiatal, leendő szolgatársakat megbecsülő ember volt – idézte fel hálaadással a lelkipásztor.

Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke emlékező gondolatai szerint dr. Szathmáry Sándor már fiatalon, a gimnáziumi évek alatt a református ébredés sodrásába került, és az ifjúsági konferenciákon szerzett tapasztalatai hatására kezdte el tanulmányozni a Szentírást. Elmélyült tudása kiemelkedő Bibliai ismereteiben is megmutatkozott. Bibliai versek sokaságának pontos helyét tudta fejből. Mégis Bütösi János későbbi amerikai református püspökkel folytatott elmélyült beszélgetései juttatták el az újjászületés lelki örömének megtapasztalásáig, melynek hatására Krisztust követő, hitvalló református ember lett.

Igehirdetéseit a szigorú biblikus szemlélet mellett a református teológiai örökség és az evangéliumi örömről való bizonyságtétele határozta meg. A klasszikus protestáns teológia számos ágát tanulmányozta, ugyanakkor szinte naprakész volt a 20. század kortárs teológiai törekvéseinek ismeretében. Tudományos felkészültségét hűen jelzi doktori fokozatának (PhD) megszerzése a legmagasabb, Summa cum laude minősítéssel. Disszertációját Halhatatlanság vagy feltámadás címmel írta meg.

Nagy munkabírása volt. Életét a lelkészi szolgálat mellett a tudományos tevékenység és a tanítás iránti szenvedély határozta meg. Igazgatóhelyettese és tanára volt a Diakónusképző Intézetnek. Tanszékvezető professzora volt a Miskolci Bölcsész Egyesületben a Zsinat által létrehozott, kihelyezett tanszéknek – később Nagy Lajos Király Magánegyetem –, ahol 14 éven keresztül tanított. Vendégprofesszorként tanított a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, illetve a komáromi Selye János Egyetem teológiai fakultásán. Professor emeritusként a Sola Scriptura Teológiai Főiskola Újszövetségi Tanszékét vezette.

Tudományos munkásságának egyik legelső publikációja a Konfirmációi káté volt, amelyet dr. Rózsai Tivadar vallástanárral együtt készített el, és amelyen keresztül konfirmandusok sokasága ismerhette meg a Magyarországi Református Egyház tanításait évtizedeken át. A Magyarországi Evangélikus és Református Egyház nagyszabású vállalkozásaként 1975-ben adták ki az új fordítású Bibliát. Dr. Szathmáry Sándor tíz éven keresztül dolgozott a Magyar Bibliatanács újszövetségi fordító bizottságának tagjaként, illetve titkáraként. Ő gondozta az 1967-ben szerkesztett és 1972-ben megjelentetett ún. Jubileumi Kommentár második kiadását, amely az egész Bibliához tartalmaz magyarázatot.

Hosszú időn keresztül vezette a Zsinat tanulmányi osztályát, később a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának főtitkáraként dolgozott. 1988-ban kutatóprofesszornak nevezte ki a Zsinat elnöke.

Szerteágazó munkálkodása nem akadályozta meg abban, hogy tanulva tanítson. Vezető európai teológusokkal, mint például Jürgen Moltmann német professzorral nem csupán barátságot ápolt, hanem közvetítője is volt a hazai református teológiai közösség számára kibontakozó, elsősorban német talajon született megfrissítő teológiai irányzatoknak. E törekvés szellemében a doktorok kollégiuma főtitkáraként könyvsorozatot indított el. Hihetetlenül sokat írt. Cikkeinek, könyveinek, fordításainak száma meghaladja az ötszázat. A Magyarországi Református Egyház Zsinata elismerve kiemelkedő munkásságát Aranygyűrűs Teológiai Doktor címet adományozott neki 2004-ben.

1985-ben felesége, Joó Magdolna Parasznyán, majd 1992-ben az Miskolc Alsóvárosi Református Egyházközségben kapott lelkipásztori állást. Így kezdődött Sándor bácsi szolgálata a Tiszáninneni Református Egyházkerületben. Parasznyán önkéntes alapon szervezett fiatal lelkészeknek továbbképzés jellegű foglalkozásokat megvalósítva ezzel a holtig tanuló lelkipásztor ideális alakját. Előadásokat tartott az akkor még működő lelkészkörökben, és termékenyítően vett részt a tiszáninneni lelkipásztori tudományos életben is. A teológiai munkát olyan szenvedélyesen szerette, hogy nyugdíjasként sem volt hajlandó pihenni. Ezen évei során rendezte a Tiszáninneni Református Egyházkerület Székházának Könyvtárát egészen 2017-ig, és ezen idő alatt készült el János és Lukács evangéliumának gyülekezeti magyarázata is.

Barna Sándor beszédét befejezvén ezeket mondta: akit az Isten szeret annak ad értelmet és tehetséget. Dr. Szathmáry Sándort szerette az Isten. Értelmet és tehetséget adott neki, amelyet Ő szépen kamatoztatott. Akit az Isten legjobban szeret annak megváltást, bűnbocsánatot, üdvösséget ad. Nagy dolog, ha a nevünk az emlékezők szívében van, különböző általunk írt könyvekben olvasható, a legnagyobb dolog azonban, ha az égben van felírva. Hisszük, aki Jézus Krisztusban él, azok benne alszanak el, akik benne aludtak el, azok benne ébrednek a dicsőséges feltámadásra. Ez a mi örök vigasztalásunk.

Gondolatait befejezvén így szólt: a Tiszáninneni Református Egyházkerület Isten iránti hálaadással őrzi dr. Szathmáry Sándor emlékét.

Ezt követően a volt tanítványok nevében dr. Kocsis Attila lelkipásztor mondott beszédet, háláját kifejezve azért, hogy professzor úr személyében olyan barátra leltek a tanítványok, aki az idősebb testvér és az atyai barát szeretetével fordult feléjük és tanította őket, fényt és reményt hozva az életükbe. Dr. Kocsis Attila felelevenítette, hogy dr. Szathmáry Sándor lelkészi és tanári pályájának párhuzamos és különálló időszakaiban soha nem szűnt meg tanítani. Tanított és nevelt megjelenésével, naprakész tudásával, e tudás megosztásával, mindenekelőtt azonban a kegyelmes Krisztussal való kapcsolatával. Róla tett bizonyságot, hozzá hívogatott, igehirdetéseiben reá mutatott, a megírt, fordított, szerkesztett könyvek a Jézus Krisztusban való hitről vallottak. Vérében volt a tanítás, lelkében volt a tudomány, és szívében volt Krisztus. Volt egy kritikus időszaka az életének, amikor csendre ítélték, nem szólhatott, nem taníthatott. Ennek ellenére szólt és tanított – ha nem is széles körben –, mert életeleme volt az ismeretek átadása. Voltunk, maradtunk mellette néhányan, akik szomjasak voltunk a közös alkalmakra a baráti, testvéri közösség megélésére, a nyíltan kimondható szavakra, gondolatokra. Sáránd, Parasznya és Felsőnyárád olyan helyek voltak, ahol megélhettük a tanítványi és baráti közösséget. A múlt évezred utolsó századának ’80-as éveiben még telefonunk sem volt, mégis rendszeresen tartottuk egymással a kapcsolatot. Postán kaptuk az igehirdetések vázlatait, a tudományos cikkek fordításait az éhség és a szomjúság enyhítésére, amit a lelkipásztor megköszönt a professzor feleségének, Magdolnának, aki ezt lehetővé tette számukra, majd így folytatta megemlékezését: tudtuk, hogy minőséget kapunk, mert professzor úr mindig prémium minőséget képviselt mindig és mindenben: klasszikus eleganciájában, a teázások méltóságában, választékos beszédében, a kiadott könyvek igényes megjelenésében. Mindezek a tanítványok jellemformálásában és életvitel kialakításának formáló eszközei voltak. Törekedni az értékesre, formálni a formálni valót, tanulni a tanulhatót, és értékelni a látszólag értékelhetetlennek tűnőt is, nem feledve, és nem megengedve, hogy a tudomány, még ha az a teológia tudománya is, elébe kerüljön Krisztusnak közvetve és közvetlenül. Ezt sugallta, ezt tanította és erre mutatott rá professzor úr minden tevékenységével. Dr. Kocsis Attila visszaemlékezését János első levelének 2. fejezete 17. versével fejezte be: „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1János 2, 17)

A Tiszáninneni Református Egyházkerület Püspöki Hivatala munkatársainak nevében dr. Domokosné Fazekas Hajnalka lelkipásztor fűzte csokorba emlékező gondolatait. Sándor bácsi fiatalon kapta az elhívást, és egész életén keresztül, amíg csak el nem hagyta az ereje, boldogan, örömmel vállalta küldetését, ahogy azt többször is mondta: „Mindent Krisztussal együtt tettem.” Órákon át lehetne sorolni mennyi mindent csinált, illetve kinek és mit segített: gyülekezetek sorában hirdette Isten Igéjét, edzette, formálta az emberek szívét, gondolkodását, cselekedetét itthon és külföldön egyaránt, igehirdetési vázlatokkal támogatta a fiatal lelkipásztorokat, felkészítette a doktoranduszokat, rádiós istentiszteleteket tartott, és még nyugdíjba vonulása után sem pihent meg, hanem 75 évesen újra tanulni kezdett. A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Nagykönyvtárban megtanulta, hogyan kell a könyveket katalogizálni, majd pedig az akkori püspök, Csomós József és főgondnok, Ábrám Tibor megbízásából és áldásával rendszerezte betűrendbe sorolva, téma és szerző szerint a Tiszáninneni Református Egyházkerület Székházának Könyvtárát kis mechanikus írógépével két újjal és nagy gyorsasággal pötyögtetve a betűket. A munkához megfelelő kék színű köpenyt is beszerzett, hogy külsejében is igazi könyvtáros legyen. A könyvek besorolását körülbelül négy-öt évvel ezelőtt fejezte be, addig mindennap bejött a hivatalba, vagy ha nem tudott, akkor jelezte, ha el kellett mennie valahová ügyet intéznie, akkor nagy csodálkozásunkra elkérezkedett tőlünk. Sándor bácsi ilyen komolyan vette a munkáját és mindenféle szolgálatát, de a névnapokról sem megfeledkezve a női munkatársakat egy szál tulipánnal köszöntötte fel. A mindenki által nagyon szeretett és tisztelt, világszerte ismert és elismert teológus szíve csordultig tele volt empátiával, szeretettel, örömmel és vidámsággal még akkor is, amikor testi ereje meggyengült. Beszélgetéseiben mindig partnernek tekintette a másikat. Soha senkivel nem éreztette azt, hogy mindenben toronymagasan áll mások felett. Mindent kegyelemből kapott az Úrtól. Bevallása szerint családja olyan hátteret jelentett neki, ami nélkül nem tudott volna ilyen sokáig szolgálni.

– Én tavaly nyáron találkoztam vele utoljára. Kedves, örömteli, humoros magatartásában felfedezni véltem egy megelégedett, az élettel betelt, Istent és embertársait nagyon szerető testvérünk ragyogását. Talán előtte már akkor felvillant az a csodálatos ország, amelynek az Úr által már teljes jogú polgára lett – elevenítette fel a találkozást dr. Domokosné Fazekas Hajnalka, majd közvetítve a hivatal munkatársainak kívánságát így szólt: kívánjuk, hogy élete és szolgálata példa legyen a ma embere és az utókor számára.

A Miskolc-Alsóvárosi Református Egyházközség nevében Balázs Bertalan volt presbiter emlékezett meg. – Fájó szívvel, de a feltámadás reményében állok itt 30 év emlékeivel – kezdte beszédét. Ezután felidézte az első áhítat emlékét: amikor először hallottam Sándor bácsi igehirdetését az alsóvárosi református templomban meghatott, ahogy jó tanító módjára magyarázta a szentírást, s egyben istenadta szónoki képességét is csillogtatta. Azon az istentiszteleten egy osztrák filozófustól idézett: „Kunyhólétben élünk, de a kunyhó falán ajtó van, mely katedrálisba vezet, de sokszor ezt az ajtót nem találjuk meg köszönet azoknak, akik az ajtót segítettek megtalálni, hiszen az ajtó az igaz emberi élethez maga Jézus Krisztus.” – Nekünk Sándor bácsi nyújtott segítséget ennek az ajtónak a megtalálásában, amiért hálával tartozunk neki – hangsúlyozta. Balázs Bertalan beszélt arról is, hogy segédlelkészként, ahogy tréfásan Sándor bácsi meghatározta magát, sokat vállalt magára a gyülekezet közösségének építésében. Feleségével, Magdikával, sokat törődött a gyülekezeti tagok lelki egészségével. Sándor bátyámnak sok talentum adatott. A lelkészi hivatás mellett a tudományos munka, az írás könyv és publikáció formájában, a tanítás, a természet szépségeire való rácsodálkozás, amit azonnal meg is örökített, hiszen mindig nála volt a fényképezőgépe. Mély, erős, személyes hite volt és élő kapcsolata Istennel. Egy halottak napján elhangzott istentiszteleten Szent Jeromost idézte: „Nem kell szomorkodnunk azért, hogy a halottakat elveszítettük, hanem hálásnak kell lenni azért, hogy ők a mieink voltak. Sőt most is még a mieink, mert aki hazatért az Úrhoz, az közösségben marad Isten családjában, és csak előre ment.” Így ment most Ő is előre, hogy Jézusban megtalálja az örök életet. – Sándor bátyám! Köszönjük hűségedet, szeretetedet, sok-sok lelki örökségedet – fejezte be visszaemlékezését Balázs Bertalan.

Ezt követően ifj. Szathmáry Sándor személyes vallomással tűzdelt, elérzékenyült beszédében édesapja személyiségéről, jellemző tulajdonságairól, Istentől kapott ajándékairól beszélt.

Mint mondta, édesapja nagyon szeretett tanulni és tanítani, világéletében falta a könyveket. Nagyon szerette a természetet, a hegyeket, az állat- és a növényvilágot. Sokszor sétáltunk, kirándultunk hol kettesben, hol hármasban édesanyámmal, hol a barátokkal együtt. Csodálatos volt látni, ahogy fürdőzött a természetben. A szépség és a harmónia iránti fogékonyságot elsődlegesen édesanyjától eredeztette, aki magyar-történelem szakos tanárnő volt. Érzékenysége, empatikus volta megnyilvánult a másik ember iránti figyelmében, a lelkipásztori munkájában és még sok más területen is. Akik látták és hallották beszélni, azok még emlékeznek arra, hogy az igehirdetések vagy az előadások egy-egy kiemelkedő pontján az üzenet súlya alatt megrendülve sokszor elcsuklott a hangja. – Ezt néha a hétköznapi helyzetekben is megtapasztaltam – tette hozzá, majd idézte édesapja közeli barátjának, Steinbach Józsefnek, a Magyarországi Református Egyház Dunántúli Református Egyházkerület püspökének, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkészi elnökének egyik régebbi írását. E szerint „Szathmáry Sándor szenvedélyes, örömre hangolt igehirdető, aki mindig a Jézus Krisztusban kapott reménység öröméről és az örök élet földi életet körülölelő tágasságáról szólt, vagyis mindig az evangéliumot hirdette és hirdeti ma is, hiszen ma is árad belőle a krisztusi reménység öröme”

– Édesapám nyitott, közvetlen, barátságos, jóindulatú ember volt, könnyen teremtett kapcsolatokat másokkal, és nem feltételezett hátsó szándékot mások közeledése, kérése mögött – folytatta beszédét ifj. Szathmáry Sándor. – Nem volt haragtartó és nem kereste a konfliktust. Ennek ellenére ez utóbbiból bőven kijutott neki, mert bizonyos értelemben nem simult bele a környezetébe. Szelíd emberként nem volt harcos típus, de sok harcba belekényszerült, amelyekben tettre készen és következetesen képviselte Krisztus igazságát. Nem gyűjtött magának földi kincseket, nem ismerte az irigységet. A kiválóságra törekedett, és mindig a teljesség igényével lépett föl – sorolta.

Megosztotta azt is, hogy édesapja nem volt gyakorlatias ember a hétköznapi dolgokban, de Isten adott mellé egy társat, egy segítőt édesanyám személyében, aki mindenre odafigyelt, mindenről gondoskodott, mindent megszervezett és elintézett, mindezt a legkiválóbb szinten az utolsó pillanatig a házasságkötésüktől számítva 45 éven keresztül. – Édesanyám biztosította a hátteret ahhoz, hogy édesapám teljesen odaszentelje magát a lelkészi, teológiai, írói, tudományos, tanítói-oktatói hivatásnak, szolgálatának – hangsúlyozta. Elcsukló hangon ifj. Szathmáry Sándor megköszönte édesanyjának, hogy soha el nem múló szeretettel, odaadással és gondoskodással fordult édesapja felé, és köszönetet mondott édesapjának, hogy állandóan imába foglalta az ő életét, hittel való terelgetését, tanításait, kedvességét, jóindulatát és szeretetét.

Végül így fogalmazott: Bár szoktam sírni, és azt kívánom, hogy újra megfoghassam édesapám kezét, hogy megölelhessem, és annak terhe, hogy ezt már nem tehetem meg ezen a Földön rám nehezedik, mégsem vagyok mélységesen szomorú és teljesen letört, aminek több oka van. Az elsődleges ok édesapám Krisztusban megváltott élete. Üdvössége és örök élete van Jézus által. 16 éves korában történt megtérése és újjászületése óta Jézussal járt, és üdvössége felől szemernyi kétsége sem volt. A második az, hogy mi ketten szeretetben éltük meg az apa-fiú kapcsolatot, mindent megbeszéltünk az életében, ami fontos, így nem maradtak bennem befejezetlen gondolatok, lezáratlan dolgok. A harmadik ok szerint Ő most biztos azt mondaná: „Örülj annak a mennyei ajándéknak, amit Krisztusban kaptam, és amit mindenkinek ad Isten ingyen kegyelemből.”

A jelenlévőkhöz fordulva megkérdezte, hiszik-e azt, amit Jézus mondott Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” – Ha hiszitek, akkor örüljetek az üdvösségnek – jelentette ki és ezt mondta: beszédemet átolvasva arra jöttem rá, hogy akkor vagyok méltó édesapámhoz, ha Jézust és az evangéliumot helyezem a középpontba, és elmondom az örömhírt, és amely hívásnak engedelmeskedve édesapám feltette az egész életét Jézusra. Ennek megfelelően beszédét Máté evangéliuma 28. fejezetének 18., 19. és 20. versével fejezte be, amelyben Jézus kiküldte apostolait. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Ezt követően özv. dr. Szathmáry Sándorné Joó Magdolna köszönetet mondott a férjéről megemlékezőknek, és a hálaadó istentisztelet minden közreműködőjének. Hálát adott Istennek Jézus Krisztusban, hogy egymás mellé rendelte őt és férjét, hogy együtt élhettek 45 éven keresztül.

A hálaadó istentiszteleten Makkai Judit, a Miskolc-Alsóvárosi Református Egyházközség tagja Sinka Magdolna Nem bánom című versét mondta el, szolgált továbbá az Animus Csengettyű Együttes, valamint Szűcs Endre nyugalmazott lelkipásztor, egykori egyházkerületi főjegyző, majd püspöki főtanácsos, mint kántor.

(Címlapfotó: Balogh Csilla)