– Négy éve, mikor utoljára interjút készítettem Veled nem szerepelt a terveid között az állami kitüntetés. Nem tartod fontosnak az ilyen típusú elismeréseket?

– Bárki, aki a munkáját lelkiismeretesen végzi vágyik az elismerésre és a visszaigazolásra. A díjak vagy jönnek, vagy nem. Az biztos, hogy nem azért csinálja az ember, hogy kitüntetéseket szerezzen. Viszont ha megadatnak – ahogy most is –, megtiszteltetésnek veszem és nagyon jó érzéssel töltenek el. Kellemes meglepetés volt, amikor felhívtak a Minisztériumból. Eszembe is jutott, hogy jövőre lesz tíz éve, hogy lediplomáztam. Visszatekintve, elképesztő mennyiségű szerep van mögöttem. Nem vagyok már az a zöldfülű, aki annak idején voltam a Zeneakadémián.

– Mivel indokolták a döntést?

– Az eddigi pályafutásomat és a munkavégzésemet díjazták. „A lírai bariton szerepek kiemelkedő minőségű megszólaltatásáért” indoklás szerepel az oklevelemben. Örülök, hogy mások is látják az elhatározást, a szorgalmat és a lelkesedést. A tehetség, amit a jó Istentől kaptam csupán belépő az opera világába, de önmagában nem elég. Kell még hozzá egy jó nagy adag szorgalom. Csak saját magam lehetek akadálya annak, hogy elérjem a legmerészebb álmaimat.

– A díj jó lehetőség arra, hogy visszatekints a kezdetekre. Református lelkésznek készültél, végül nem ezt a pályát választottad. Bánod, hogy így alakult?

– Valójában nem én döntöttem el. Tizennyolc éves koromig arra készültem, hogy református lelkipásztor leszek, de nem vettek fel a Teológiára. Ma már azt mondom, hogy hála Istennek, mert megtaláltam a helyem. Nem bántam meg! Lelkészként nem tudnék ennyi mindenkinek szolgálni. Végezzen az ember bármit, ha azt hittel teszi, akkor rendben van. Hiszem és remélem, hogy operaénekesként az életvitelem és a pályafutásom sok mindenkinek utat mutathat és erőt adhat.

– Azok közé az emberek közé tartozol, akik nem felejtették el, hogy honnan jöttek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy gyakran koncertezel szülőfaludban és a környező településeken. Miért ilyen fontosak számodra a gyökereid?

– Máig nagyon szeretek templomokban énekelni. A diploma megszerzését követően a Perkupai Református Templomban volt a debütáló koncertem. Egy egyszerű családból származom, amire nagyon büszke vagyok. Fantasztikus szüleim vannak, akiktől kiváló neveltetést kaptam. Ha a jó Isten megadja, hogy eljussak a New York-i Operaházba én ugyanolyan lelkesedéssel fogok onnan hazajönni Perkupára énekelni, mint Budapestre. Soha nem szabad elfelejteni, hogy az ember honnan indult!

– Van különbség az otthoni és a budapesti közönséged között?

– Mindkettő egyformán fontos számomra, viszont amikor otthon éneklek iszonyatosan izgulok. Nincs köztem és a közönség között az a biztos zenekari árok, ami távolságot ad. Nincsenek díszletek, jelmezek, fények. A közönség rendkívül közel van hozzám, szinte karnyújtásnyira. A végén aztán odajönnek olyanok, akik még láttak gyerekkoromban biciklizni. Tizennégy évesen elkerültem a településről és ilyenkor hazamegyek megmutatni, hogy mit is csinálok. Otthon lelkileg is feltöltődöm, hiszen az a szeretet és rajongás, amivel fogadnak hetekig kísér.

– Látsz abban missziót, hogy népszerűsítsd az operát a vidéki településeken?

– Mindenképp! Tudom azt, hogy sok embernek szinte lehetetlen eljutnia az Állami Operaházba, de még Budapestre is. A kettő együtt óriási teher. Miért ne vinném én oda egy csodálatos kis szeletét ennek a világnak, ha már ők nem tehetik meg, hogy jöjjenek? Hála Istennek a kollégák is meghatóan állnak ehhez a dologhoz. Tudják azt, hogy itt nem fognak sztárgázsit kapni, nem lesz vörösszőnyeg és médiafelhajtás, de kapnak olyat, amit máshol nem: hihetetlen nagy szeretetet, rajongást, könnyes szemeket és tekinteteket, amiket egy művész nem kap minden egyes koncerten, mert nem kerül közel a közönséghez. Szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körül, akikkel lehet és érdemes csinálni valamit szépet.

– Másik nagy álmod az volt, hogy édesapa légy. Jól látom a Facebook-bejegyzéseid alapján, hogy ez duplán is valóra vált?

– Öt hete, hogy megszületett a második kisfiam, Kolos és három évvel ezelőtt Krisztán. Van egy fantasztikus feleségem, Franciska – ők életem legnagyobb ajándékai. Az a kivételes helyzet áll fenn, hogy a szakmai tevékenységem és a magánéletem is szépen alakul. Úgy lehetek kiváló művész, hogy van mögöttem egy egészséges, biztos családi háttér, és úgy lehetek jó férj, jó apa, hogy ha szakmailag a legjobb tudásom szerint végzem a dolgomat. Hála Istennek csak boldog panaszaim vannak, például hogy rengeteg a munkám vagy hogy éjjel fel kell kelljek bepelenkázni a kicsit. Hamarosan megadatik egy óriási dolog, hogy elénekelhetem a Bánk bán címszerepét Erkel Ferenc eredeti bariton verziójában. Lelkiismeretesen végzem a dolgom, amit a jó Isten nekem szánt. Igaz nem lelkészként, de legalább olyan szeretettel csinálom.

– Szerepből szerepbe bújsz nap mint nap. Mit tudsz tenni az ellen, hogy ne váljon rutinná a színpad?

– A perkupai miliő és a családom nem engedi, hogy az ember belefeledkezzen a sikerekbe és elszálljon vele a ló. Sokszor kirángatnak a lila ködből, hogy tudjam: hol a helyem és mi a dolgom. Nagyon sok minden van már mögöttem, és be kell valljam, hogy egyedül nem menne. Ez a díj a feleségemnek is szól, mert mindenben támogat és szeret engem, és a szüleimnek, akik hittek és bíztak abban, hogy a tehetségemet kamatoztatni fogom.

– A terveid egy része már megvalósult. Van még, ami hiányzik a listáról?

– Csak annyi, hogy szeretnék még jobb édesapa lenni és olyan művész, akire hosszú idő elteltével példaként tekintenek a fiatalok. Természetesen szeretnék nemzetközileg elismert művész lenni. Nagy álmom, hogy Rigoletto-t énekeljek, de megtanultam, hogy türelmesnek kell lennem és nem szabad siettetnem semmit. Aminek el kell jönnie, az el is fog! Az embernek csak tennie kell a dolgát...

Az interjút készítette: Kojsza Péter