Elhunyt akadémisták emlékére avattak lélekharangot a miskolci egyetemi parkban, melyet a református, evangélikus és római katolikus felekezetek lelkipásztorai áldottak meg és szenteltek fel. A több méter magas emlékmű a diákság összefogásával, adományokból és támogatásokból készült el. A lélekharangot a mai és az egykori diákság emlékhelyének szánják.
A haranglábat Litwin József iparművész készítette, a harang pedig annak a Gombos Miklósnak az alkotása, akinek munkáját számos református templom harangja dicséri szerte az országban. Az átadó ünnepségen az alkotókon túl az egyetemi- és ipari közösségek képviselői, a tanári kar, a soproni, dunaújvárosi és székesfehérvári diákság, továbbá a támogatók és a kezdeményezők is jelen voltak.
A lélekharang ötletét Debreczeni Dániel egyetemi hallgató fogalmazta meg két évvel ezelőtt, aki így szeretett volna emléket állítani tragikus vagy békés körülmények között elhunyt egykori társainak.
– A lélekharang egyszerre szól Selmecért, Sopronért, Miskolcért, Dunaújvárosért, Székesfehérvárért, bányászért, kohászért, erdészért, gépészért, jogászért, gazdászért, bölcsészért, egészségügyisért, és minden más testvérszakunk hallgatójáért, emlékeztetve minket elragadott barátainkra. Egy jelkép, melynek felállítása csakis tanáraink, jelenlegi és egykori diákságunk együttes munkájával válhatott lehetségessé" – fogalmazott az ötletgazda, aki kiemelte: a lélekharang a közösség erejét és összetartását is szimbolizálja.
Az ünnepségen beszédet mondott Nagy Lajos, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület elnöke, majd a történelmi egyházak képviselői, Lente Boglárka református-, Gerlai Pál evangélikus lelkész, továbbá Csókay Károly római katolikus plébános megáldották, megszentelték az emlékművet.
"A lélekharang megszólalása arra emlékeztet bennünket, hogy emberi létünk ezen a földön véges" – mondta az emlékmű megáldásakor Lente Boglárka egyetemi lelkész, aki úgy vélte: a halál nem mindennek a vége, hanem átmenet az örökkévalóságba. "Legyen ez a harang az emlékezés és egyben a reménység harangja: emlékezés mindazokra, akik már elhunytak, saját életünk végességére és reménység arra, hogy rövid, földi életünk után a mennyei örökélet vár ránk."