Virágvasárnap Jézus földi útja célegyenesbe fordul.
Kétezer évvel ezelőtt nem sokkal Lázár feltámasztása után vagyunk Virágvasárnapon, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, ahol a páska ünnepére készülnek a zsidók.
A páska az Egyiptomból való csodálatos szabadulás ünnepe volt, igazi örömünnep. A szabadulás emléke újra és újra okot adott a zsidó népnek a reménységre. Egykor az egyiptomi, akkor és ott a gyűlölt római elnyomás ellen érkezhet a Szabadító.
Jézus már messziről, az Olajfák hegyéről látja Jeruzsálemet és a templomot, de nem lelkendezik, hanem sír és figyelmeztet: kő kövön nem marad, minden elpusztul, ha nem ismeritek fel Szabadítótokat.
De miért sírt Jézus akkor, amikor mindenki más örült?
Minden amit aznap tesz, mind az előre megjövendölt próféciák beteljesedése volt, beleértve még a kis csacsit is, akinek a hátán mint békét hozó Király Jeruzsálembe érkezett. Évszázadokon át sorba ölték azokat a prófétákat akiket Isten hozzájuk küldött, hogy megmentse őket, és most készülnek megölni Őt is. De Jézus mégsem a saját halálát vagy küldetésének elutasítását siratja, hanem az elvesző embert. A mostani ünneplést hamarosan az elutasítás váltja majd fel. Jézus tudja, hogy a Jeruzsálembe való bevonulása szenvedésének a kezdete, innentől minden történés a kereszthalál felé vezet.
Jézus már Virágvasárnapon látja az üszkös romokat amelyek negyven év múlva Jeruzsálem és a templom helyén lesznek. Ezért sír. Ő messzebbre és mélyebbre lát, mint a megvakult nép, amely ma Hozsánnát szól, majd Barabást kiált. De Ő így is szereti az embert, és kész megváltani őt.