Ha a miskolci reformáció kezdeteit keressük, akkor Dévai Bíró Mátyásig vissza kell mennünk, hiszen az ő munkásságának köszönhetően már 1544-ben elindult egy olyan folyamat, ami arra ösztönözte a város polgárait, hogy változást munkáljanak. Vissza az eredethez, vissza Isten Igéjéhez. Ha pedig ide visszatérünk, akkor az elkezd élni bennünk és életet formál általunk. Ezt tapasztalta meg 470 éve Miskolc, amikor 1554-ben a Miskolci Református Egyház megalakul és elkezdődik annak a közösségnek a formálódása, amely gyülekezetet és várost épít, iskolát alapít és jövőt formál. Ma 2024-ben azért ünnepelhetünk, mert akik előttünk jártak ezt munkálták. Hálát adhatunk annak is, hogy mostanra 15 gyülekezete lett Miskolcnak.

Ezért a hálaadás.

Az ünnepi istentisztelet kezdetén a 90. zsoltár hitvallása, könyörgése hangzott el. Elcsendesedésre, ugyanakkor az Isten felé forduló hálaadásra hívott az orgona muzsika, amiben Herczeg Zoltán orgonaművész közreműködésével gyönyörködhettünk. Ezt követte Kálvin bűnvalló imádsága és a bűnbocsánat hirdetés, amit Szőnyi Tamás esperes közvetített a gyülekezet felé. A reformáció alapvető hitvallására, hogy Krisztus által kegyelemből van üdvösségünk, hit által, a felolvasott igeversek (a Filippi 2, 5-11. valamint a Róma 8,31-39) és a Heidelbergi káté 1. kérdés -felelete emlékeztette az ünneplőket. A közbenjáró imádságokban a békéért, a határontúli magyar reformátusokért, a református iskolákért és a miskolci reformátusokért könyörögtek. Mindezekben miskolci református gyülekezetek és határontúli testvérgyülekezet lelkipásztorai szolgáltak.

Az Igehirdetés

Steinbach József, a Magyar Református Egyház Zsinatának elnöke a Zsoltárok könyvéből, a 147. zsoltár 1-6 versét olvasta és ennek alapján beszélt arról, hogy életünk részévé kell válnia az Isten dicséretnek. Mert az előttünk járók Krisztusba vetett hite munkálta azt a 470 évet is, amelyért most hálát adunk. Soli Deo Gloria, vallották meg reformátor eleink és ez a zsoltár ezt visszhangozza. Arra is választ ad, hogy miért egyedül Őt illeti a dicséret. Mert Ő nagy, erős és bölcs. Nincs nála nagyobb, de ezzel együtt el kell ismernünk, hogy milyen kicsi és mulandó az ember. A halandóság jelen van az életünkben, és ez szinte odakerget bennünket az örökkévaló Isten elé, aki Jézus Krisztusban kínálja az örök életet.

Hatalmas, erős Istenünk van, de olyan módon, hogy erejét, szerető hatalmát, Jézus Krisztusban mutatta meg. A mi erőtlenségünket Őbenne veszi el és áldássá formálhatja életünket. Ezért nem tehetünk mást, csak leborulunk elé, hogy részesüljünk az Ő bölcsességéből. Isten dicséretének, magasztalásának ez az áldása. Különösen, ha együtt borulunk elé, abból fakad igazán áldás. Mert Ő felépíti azt, ami szétszóratott. Isten felépít. Felépíti az ő házát, az egyházát. Amikor minden szétdaraboltnak tűnik, Ő az, aki összegyűjt, bekötöz, és meggyógyít. Bekötözi, meggyógyítja és megeleveníti az ő népét. A világ várja, hogy megszólítsuk, de először minket kell, hogy megszólítson, meggyógyítson, felépítsen és megelevenítsen. Azért is magasztalhatjuk Őt, mert Isten az, aki számon tart egyenként is, és az Ő népeként is. Még a csillagokat is nevén nevezi, hogyne tartana minket számon. Magasztalhatjuk reménységgel, mert Jézus Krisztusban megváltónkká lett, összegyűjtött, felépített, nagy és Urunk, aki erős és bölcsessége határtalan. Ezért jó az Isten házába eljönni, gyönyörűség nevét magasztalni. Puszta jelenlétünkkel felvállalni Őt, hitvallás. Isten magasztalása az életbe kilépve lehet hitelessé, megszólító erővé akkor, ha az életünk lesz istentiszteletté. Az Istendicséret lényege, hogy jó Őt dicsérni, gyönyörűséges, és az az ember, az a közösség, amely így cselekszik, maga is széppé lesz. Magasztaljuk, dicsérjük Istent, hogy épüljön minden az Ő dicsőségére.

Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke imádságában is megerősítette, hogy Isten kegyelmének köszönhetjük megmaradásunkat, és hirdethetjük az Ő nevét ebben a világban. Hálát adhatunk a megváltás ajándékáért és azért könyörgött, hogy hívjon és emeljen fel minket, hogy megújulhassunk és szüntelenül magasztalhassuk Őt.

A város vezetése nevében Hollósy András alpolgármester köszöntötte az ünneplő gyülekezetet. Elmondta, hogy a város számára minden felekezet, minden közösség fontos, hiszen várost építeni csak egyetértésben lehet. Kiemelte, hogy az avasi gyülekezet 470 éves története a városnak is üzenetértékű, hiszen ez a közösség bebizonyította, hogy Miskolc javát munkálni csak összefogással és közös értékek mentén lehet. Úgy, ahogy ők tették.

Az emlékezés köve

A 470 év megállásra és előre tekintésre, sőt felfelé tekintésre is alkalom. Miért állítanak emléktáblát? -tette fel a kérdést dr. Ábrám Tibor főgondnok. Mit kell kőbe vésni? Azt, ami mai önazonosságunk gyökeréhez nyúlik vissza. Beszédes kő ez. Emlékeztet hitünk alapjaira. Azokra, amelyeket reformátor eleink fogalmaztak meg, és kőbe vésve olvasható hitvallásként áll előttünk. Ugyanis mindannyian élő kövek vagyunk, és missziói feladatunk van. Mégpedig az, hogy hitelesen és életünk példájával közvetítsük a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot. Ehhez a megerősítéshez járul hozzá az emléktábla is. A rávésett Igével eszünkbe juttatja, hogy adjunk hálát Isten megtartó szeretetéért és gondviseléséért:

Dr. Rudolf Mihály Ybl-díjas és Kós Károly-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és Kovács István kőszobrász-restaurátor munkája méltó módon lesz a hálaadás és az emlékezet köve.

Az istentiszteleten a Cantus Firmus egyházkerületi énekkar szolgált.

Egy közösség a városban, amely együtt gondolkodik, együtt halad az úton, az várost épít és közösséget formál. Ma 2024-ben, amikor ezeket a dátumokat felidézzük, munkálja az Úr a szívünkben, hogy értsük meg életre mozdító Igéjét. Ez Jézus Krisztus által élővé lehet, éltethet, életet formálhat, és örök életet adhat nekünk. Amikor emlékezünk, akkor azért tesszük, mert előre nézünk. Jövőnk azonban csak akkor lehet, ha ismerjük a múltunkat és tudjuk, hogy Istennek köszönhetjük mindazt, amiért ma hálát adhatunk.