Protestáns kórházlelkészség

A kórházlelkészi szolgálat különös figyelmet és érzékenységet kíván. A betegséggel, veszteséggel és kiszolgáltatottsággal szembesülő emberek mellett sokszor a türelmes jelenlét, a meghallgatás és a közös imádság jelenti a legfontosabb segítséget.

Kiss Gabriella, a Sátoraljaújhelyi Református Egyházközség beosztott lelkipásztora, egykori kórházlelkész a 2026 októberében Esztergomban tartott kórházlelkészi konferencia tapasztalatait gondolja tovább. Írásában a megbocsátás, az elengedés és az imádság jelentőségére irányítja a figyelmet a betegágy melletti lelki kísérésben.

Imádságos jelenlét a betegágy mellett

Gondolatok az esztergomi kórházlelkészi konferencia nyomán

2579

Fotó: Freepik

A kórházi ágy mellett különös súlya lesz a szavaknak. Egy kérdés mögött ott lehet egy egész élet félelme, egy hallgatásban egy régen hordozott sérelem, egy sóhajban az a kérés, amelyet már nem sikerül kimondani. Lelkészként ezekben a találkozásokban újra meg újra tanulnunk kell figyelni. Az imádság éve számomra ezért annak a kérdését is felveti: milyen szívvel állok meg a szenvedő ember mellett? Engedem-e, hogy Isten formálja a figyelmemet, a szavaimat és a hallgatásomat is?

2026. október 8–10. között Esztergomban, az ERRE Gyülekezeti Házban tartottuk a református kórházlelkészek éves konferenciáját. Találkozásunk témája a „Megbocsátás, elengedés” volt. A Steinbach József püspök áhítatával kezdődő együttlét, az előadások és a közös gondolkodás lehetőséget adtak arra, hogy szolgálatunk nehéz kérdéseit Isten előtt és egymás közösségében is megvizsgáljuk. A hallottak nyomán különösen is foglalkoztat, hogyan válhat az imádság egész lelkigondozói jelenlétünk meghatározójává.

2151621059

Fotó: Freepik

A beteg ember a kórterembe magával hozza kapcsolatait, veszteségeit, kimondatlan mondatait is. A betegség kiszolgáltatottságában felszínre kerülhet a bűntudat, a harag, az elmaradt bocsánatkérés fájdalma. Ilyenkor nagy felelősség, hogyan szólalunk meg. Egy elsietett vigasztalás könnyen lezárhat egy éppen megnyíló beszélgetést. Mielőtt megszólalok, magamban is kérhetem: Uram, segíts megértenem, mire van most szüksége ennek az embernek!

Dr. Joób Máté Árpád október 9-i, „…ahogyan mi is megbocsátunk…” című előadása a megbocsátás nehézségeivel szembesített. A megbocsátás nem felejtés, nem a sérelem igazolása, és nem feltétlenül jelenti a kapcsolat korábbi formájának helyreállítását. Olyan folyamat, amelyben helye van az őszinte szembenézésnek, és amelyet nem lehet kívülről siettetni. Kórházlelkészként ezt különösen fontos szem előtt tartanunk. A beteg emberre nem helyezhetjük rá annak újabb terhét, hogy hitét az azonnali megbocsátással kelljen bizonyítania.

Az Úrtól tanult imádság megbocsátásért könyörgő mondata így a saját szívünket is vizsgálja. Tudunk-e együtt imádkozni azzal, aki még küzd a haragjával? El tudjuk-e fogadni, ha valaki egyelőre csak ennyit tud Isten elé vinni: szeretnék megbocsátani, de most még nagyon fáj? A zsoltárok imádságai bátorítanak erre az őszinteségre. Isten előtt a panasz és a könny is helyet kaphat. Krisztusban kapott bocsánatából élve remélhetjük, hogy kegyelme ott is munkálkodik, ahol mi még nem látjuk a megbékélés útját.

Fodorné dr. Ablonczy Margit családi megbocsátásról szóló előadása a közbenjárásra és a közös imádság megtartó erejére is ráirányította a figyelmet. A családi kapcsolatokban az elszenvedett fájdalom elismerése és a megmaradt bizalom apró jeleinek megerősítése is segítheti a közeledést. A betegágy mellett egy zsoltár néhány sora vagy a közösen elmondott Miatyánk adhat szavakat ahhoz, amit valaki egyedül nehezen tudna megfogalmazni. Ha a beteg szeretné, de nincs ereje megszólalni, mi is imádkozhatunk érte a jelenlétében. Ilyenkor különösen fontos, hogy az ő terhéhez és kéréséhez igazodjunk, tiszteletben tartva szabadságát és csendjét.

2098

Fotó: Freepik

Az imádságban a saját szolgálatunkat is Isten elé visszük. Kórházlelkészként sok olyan kérdéssel találkozunk, amelyre nem tudunk választ adni, és olyan fájdalommal, amelyet nem tudunk megszüntetni. Ilyenkor is van ránk bízott feladat: meghallgatni a beteget, mellette maradni a nehéz beszélgetésben, és igével bátorítani, amikor kész annak befogadására. Ehhez bölcsességre és erőre van szükségünk, amelyet mi is Istentől kérünk. Elé vihetjük a saját bizonytalanságunkat, fáradtságunkat és mindazt, ami egy-egy találkozás után bennünk marad.

Közbenjárásunkban helyük van a hozzátartozóknak, az ápolóknak és az orvosoknak is. A kórházban sokan hordoznak olyan terheket, amelyekre a napi feladatok között alig jut szó. A gyülekezet imádsága ezt a szolgálatot is körülveheti: a betegekért és az őket gondozókért könyörögve, a személyes történetek bizalmasságát megőrizve. Jó tudnunk, hogy miközben mások mellé állunk, bennünket is hordozhat egy imádkozó közösség.

Az esztergomi együttlét üzenetét az imádság évében így szeretném továbbvinni: engedjük, hogy az Istennel való közösségünk alakítsa a betegekkel való találkozásainkat. Legyen belőle türelem a lassan megnyíló emberhez, irgalom a megbocsátással küzdőhöz, és alázat saját korlátaink elfogadásához. A betegágy mellől sokszor kérdésekkel indulunk tovább. Ezeket is odavihetjük Isten elé, abban a reménységben, hogy akit most rá kell bíznunk, azt ő akkor is szeretetében tartja, amikor mi már nem lehetünk mellette.

Lelkészként másokért imádkozni számomra azt jelenti, hogy valakinek az élete annyira fontossá válik, hogy kérését a magam könyörgésébe is belefoglalom. A betegágy mellett ez az odafordulás azzal kezdődik, hogy nem a saját mondanivalómat készítem elő, hanem arra figyelek, amit ő szeretne elmondani. Nem kell előttem erősnek mutatkoznia, beszélhet arról, ami fáj, és arról is, amiben még reménykedik. Az őszinte figyelemben és a közbenjáró imádságban ugyanaz a szeretet ölt testet: fontos vagy, és a terhed engem is érint. Ezzel az elköteleződéssel induljunk tovább szolgálatunkban: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)