Az elmúlt héten elbúcsúztunk valakitől, aki egyik utolsó képviselője volt annak a múlt századi polgári világnak, amelyik még ismerte az eleganciát, a nagyvonalúságot, tartotta a hétköznapok rendjét és ismerte a vasárnapot is, az Isten előtti megállás idejét. Értette az „igaz” értékét és tudott aszerint élni. Meglátta a szépet, és művelte azt. Hosszú éveken át a kitartás, a hűség, a tisztelet, a családi összetartozás megélt valóságként volt jelen az életében. Elment. Üresen maradt a helye. Egy hely, amelyiket be kellene tölteni valaki másnak. Annak, aki ezen az úton haladva tiszta lélekkel vállalja, hogy felnőve majd az új feladatokhoz, megőrizze azokat az értékeket, amelyek nem avulnak el. Attól félek, hogy valahol útközben elveszítettük őket, hogy nemcsak egy üres széket, hanem tátongó űrt kell betölteni ebben az értékvesztett világban. Mert olvasom a híreket és döbbenettel, megrendüléssel állok a tény előtt. Vajon egy hatodikos lányt milyen indulat vitt arra, hogy megszúrja iskolatársát? Milyen sérelem vezethet odáig egy gyereket, hogy az életére tör egy másik gyereknek? Mit gondolt, amikor elindult otthonról azzal a késsel, mi fog megoldódni? Egy gyermekben üres maradt a lélek, ami az életet értéknek tartja. Az örök igazságot hordozó Ige szava figyelmeztet, amikor azt mondja az ellenünk forduló Gonoszról, hogy embergyilkos volt kezdettől. Ebben a helyzetben egyetlen reménységünk mégis van. Jézus Krisztus megüresítette önmagát, és emberekhez hasonlóvá lett, otthagyta a mennyei dicsőséget, hogy betöltse azt az űrt, amiben elvesznénk nélküle. Üresen maradt a helye, egy ideig, de csak hogy helyet készítsen nekünk.