„Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.” (18)

Régi gyülekezetek lelkészi hivatalában szoktak olyan irattartó szekrények lenni, amelyek akár több száz évre visszamenőleg is őrizhetik a gyülekezet iratait: anyakönyveket, pénztárbizonylatokat, jegyzőkönyveket, stb. És talán jó páran vagyunk úgy vele, hogy a sok régi irat között a saját nevünket is megtalálnánk. Lehet, hogy egy régi pénztár bizonylaton, amin ott van annak az összege, hogy mennyivel támogattuk a gyülekezetet az adott évben. De az is lehet, hogy még valamelyik anyakönyvbe is be van írva a nevünk. Akárhogyan is legyen, ha valaki évszázadok múlva kutatná a tiszáninneni református egyház történetét, és megtalálná ezeket a régi iratokat, benne a mi nevünkkel, akkor kijelenthetné: hogy mi az egyházból valók voltunk. Mert a nevünk ott szerepel ezek között a régi iratok között. János apostol gyülekezetében is felmerül ez a kérdés: honnan tudható, hogy valaki a gyülekezethez, azaz az egyházhoz tartozik. És az apostol válaszol: “Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk” - írja a gyülekezetnek.

De meglepő módon az apostol nem papírmunkára utal, mint bizonyíték arra, hogy valaki Krisztushoz tartozik. Éppen ellenkezőleg, azt mondja, hogy ha nem pusztán szóval, hanem cselekedettel szeretünk, akkor az igazságból valók vagyunk. Az első ismérve egy Krisztust követő embernek az, hogy nem csupán mondja, hogy szereti a felebarátját, hanem tesz is érte. Nem azt mondja, hogy akkor tartozunk az egyházhoz, ha meg vagyunk keresztelve, vagy ha támogatjuk a helyi gyülekezetet. Az apostol idejében nem is voltak anyakönyvek meg pénztárbevételi bizonylatok. De nem is ezek a fontosak hanem a tetteink. A tetteink mutathatják meg, hogy Krisztushoz tartozunk-e vagy sem. Az ahogyan élünk, és viselkedünk a mindennapokban. Otthon a családban, a gyülekezetben, meg a másik emberrel az utcán. És erről nem elég beszélni, nem elég csupán mondani, hanem tenni is kell. Az a szeretet, amiről az Ige beszél tehát, tettekben nyilvánul meg. És az ilyenfajta tevőleges szeretetre van is egy szavunk itt az egyházban. Biztos vagyok benne, hogy már mindannyian hallottuk. Ezt a tevőleges szeretetet úgy hívják, hogy diakónia. Ez az, ami megújíthatja a gyülekezetet. Amikor a másik emberért élünk. És erre a megújulásra nagyon rá volt szorulva az egyház már János apostol idejében is. Pedig nem is volt annyira idős még ekkor a kereszténység. Alig volt pár évtizede, hogy Jézust keresztre feszítették és utána az első keresztyén közösségek megjelentek szerte a Római birodalom területén. Fiatal gyülekezet volt János apostolé is, de ennek ellenére még is azt látjuk, hogy megújulásra van szüksége a gyülekezetnek. Korábban láttuk, hogy a levélben a gyülekezet ketté szakadásáról ír az apostol. És ezt a vitát nem az váltotta ki, hogy a gyülekezet miként élhet a másik emberért; hogy miként gyakorolhatja ezt a tevőleges szeretetet. Hanem éppen ellenkezőleg: a törést az elvi viták, a hitbeli viták okozták. Ezekre fektették a hangsúlyt a cselekvés helyett. Erre mondja az apostol, hogy ha nem szóval szeretünk, hanem tettekkel, akkor vagyunk az igazságból valók. Akkor vagyunk igazán Krisztus követői. És a tetteink is ezt hirdetik.

Imádság: Hálát adunk neked Mennyei Atyánk, hogy biztos reménységünk lehet afelől, hogy mi a te gyermekeid vagyunk és az igazságból valók vagyunk. Köszönjük, hogy te ezt megpecsételted oly régen a keresztvíz által. Azt, hogy te elhívtál bennünket és szerettél minket, amikor még mi rólad mit sem tudtunk. Köszönjük neked, hogy úgy vezetted mindezidáig utunkat, hogy egyre jobban megismerhessünk téged, örökkévaló Istent. Munkáld bennünk Lelked által, hogy mind jobban megerősödhessünk abban a reménységben, hogy bármi kevés is az, amit mi tenni tudunk a másik emberért, abban mégis megmutatkozik a tenni akaró szeretet, ami szintén annak a jele, hogy te jelen vagy a mi életünkben. Vezess minket továbbra is az úton, hogy téged és a te szeretetedet egyre jobban megismerjük. Ámen.