Ezek a fejezetek egy teljes áhítatot írnak le. Jézus búcsúbeszéde (14-16. fej.), olyan, mint egy prédikáció és ezt követi az előzőekben említett imádság (17. fej.). Végig arról az összefüggésről beszél, hogy ki ő és mi a viszonya az Atyával. Felmutatja a Lélek ígéretében a Szentháromságot és annak egységét. Beavatja a tanítványokat az eljövendő üldöztetések és szenvedések világába. Egyértelművé teszi, hogy útjaik elválnak egymástól, de nem örökre szakadnak el. Újra az imádság nyitott ajtaját hangsúlyozza, hogy csak kérniük kell az egykori és mai tanítványainak. „Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen" (16:24).   S a rengeteg üzenet között, ami elhangzik ezekben a fejezetekben, számomra elpecsételő erejű: „Ezeket azért mondtam nektek, hogy amikor eljön az órája, emlékezzetek rá: én megmondtam nektek." (16:4) Semmi nem a körülmények játéka, a véletlen, a gyengeség, a kiszolgáltatottság következménye, sokkal inkább az isteni tervszerűségé.

Jézus földi élete a beteljesülés felé halad, aminek a kulcsmondata: „Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba; de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek." (16:28) A kezdet és a cél egy mondatban. Az emberi lét végső kérdésére ez a jézusi válasz. Ki vagyok én? Mitől vagyok én az, aki? Onnan, hogy tudom, hogy honnan jövök, kit képviselek és hová tartok. Minden egyéb történés, esemény, kataklizma, eufória ezen keresztül nyeri el értelmét. A megtestesülés pillanatában már ott volt a megdicsőülés állapota. A jászol ölelésére a keresztfa vetett árnyékot. Feltehetjük a kérdést, hogy mi tette Jézust képessé arra, hogy a mennyei világ dicsőségéből alászállva a földi világ megaláztatásába, a szenvedések útján kitartson? A válasz erre az Atyával való kapcsolat. A búcsúbeszédet végig kíséri az Atyára és a Szentlélekre történő hivatkozás. Az Atyával való különleges, meghitt, elválaszthatatlan egységére számtalan példát találunk, de talán a legkifejezőbb ez: „Az Atya pedig bennem lakva viszi véghez az ő cselekedeteit." (14:10) A megbonthatatlanság, az egység töretlensége, a szoros közösség megélése, az együtt lépés a megrendülések közepette is rajta tartja Jézust az úton.

Hová vezet ez az út, amin Jézus jár? A mi szemszögünkből a poklok pokla. Igen, valóban szörnyű, felkavaró és egyben letaglózó ez az út. Közben észre sem vesszük talán, hogy Jézus a mi utunkat ábrázolja ki. Ahogy Chris Rea megénekelte a „Road to hell" c. számában. Általában csak a refrén cseng a fülünkben, de ha jobban odafigyelünk, akkor kihallhatjuk egy aggódó anya figyelmeztetését, aki az árnyékvilágból kikelve inti a gyermekét: „Fiam, ez az út a pokolba visz." Ez vár ránk. Ezt kéri el a Sátán az út végén. A testünket és a lelkünket. Jézus a nagyhéten az Atyához való útjáról beszél. Többször ismétli el a tanítványoknak, ahogy a haláláról és feltámadásáról is háromszor szólt előttük. Kifejezve ezzel ennek a fontosságát. Nem önmaga miatt, hanem az övéi miatt, akik szerinte tudják az Atyához az utat. (14:4) Hiszen, ha már ő ott lesz, az övéinek követniük kell őt. „Ahol én vagyok, ott legyetek ti is." (14:3) Mi több, már a Jeruzsálembe történő bevonuláskor is említést tesz erről: „Én pedig ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (12:32)

Ez a felfelé vezető út azzal veszi kezdetét, hogy mindazt, ami körülvesz magad mögött hagyod. Ahogy ez Karl Jaspers a heidelbergi egyetemen megfogalmazta: „Az imának ez a tisztító hatása oda vezet, hogy az imádkozó ember immár semmit nem törődik a saját hasznával, mert megtalálta az egyéni útját azon a horizonton, ahol az örök értékek, az örökkön érvényes dolgok találhatóak." Erre talált rá Weöres Sándor is, amikor a Teljesség felé c. kötetét megírta. Rónay György így jellemezte: „Weöres Sándor valóban olyan magasra jutott, ahol előtte magyar szó nem járt még." Egyedül abban tévedett, hogy a létrát, amit Jákób álmában látott, önmagában vélte felismerni. Jézus pontos irányt mutat a felfeléhez: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához csakis énáltalam." (14:6) Szenvedésen és halálon át vezet ez az út. A weöresi képnél maradva a bennem lévő létra egyedül Krisztus Jézus lehet.  Luther Márton híres 95 tétele így zárul: „Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen, halálon és poklon át is követni igyekezzenek, és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe." Ámen.