Amikor nálunk is terjedni kezdett a világjárvány, sokan talán megütköztünk, ha valaki az öklét vagy könyökét nyújtotta oda a szokásos üdvözlés helyett. Később derültünk az ilyen kontaktuson. Azóta pedig szépen hozzászoktunk, egymástól néhány méteres távolságból köszönünk, meg hát intünk, fejet biccentünk, egyébként meg leginkább az online térben kom-munikálunk, akikkel lehet.

Olvastam olyan véleményt, hogy ez a koronavírus járvány mindent meg fog változtatni. Úgy teszünk majd, mint a japánok, akik – talán hasonló történelmi tapasztalatok alapján – egymástól tisztes távolságban meghajolva üdvözlik egymást. Nem értek egyet ezzel a vélekedéssel, s egyáltalán nem szeretném, ha ennyire megváltoznának a szokásaink. A mi európai, keresztyén, s hadd mondjam különös hangsúllyal: magyar kultúránkban a kézfogásnak, ölelésnek és más fontos érintéseknek nélkülözhetetlen szerepük van. Mennyi érzelmet, elismerést és mennyi szavakon túli jelzést tudnak továbbítani ezek az érintések?!

Papgyerek lévén gyülekezetben nőttem fel. A gyülekezet pedig kézfogások nélkül nem (vagy csak átmenetileg) tud létezni. Emlékszem, milyen felemelő érzés volt, hogy egy-egy presbiter nem csak édesapámmal fogott kezet, hanem velem is, a növekvő kamasszal. Azt üzente ez a kis jel, hogy engem is férfinak tartanak. Felnövekedve én is a lelkipásztori pályát választottam, s ha ilyen szempontból gondolom végig az elmúlt évtizedeket, annyi találkozás, kézfogás, annyi kedves, helyreállító, felemelő fizikai érintés jut eszembe. Ezek nélkül rideg, hideg lett volna a kapcsolat és a közösség. Talán csak egyet említek: ahol eddig szolgáltunk, és itt Újhelyen is, az istentiszteletek végén kézfogással bocsátjuk el a gyülekezetet. Ezekben annyi szeretetet, örömet, bíztatást kaptam, hogy azt nem tudom kifejezni. S talán én is adhattam valamit.

Milyen lesz tehát az első kézfogás? Én olyannak várom, mint amikor az élet visszatér a saját kerékvágásába. Nyilván nem lesz ugyanolyan, mint annak előtte volt, de épp azért nem, mert jobban fogjuk értékelni a most hiányzó dolgokat, amik életté teszik az életet.

A Szentírásban van egy szép és találó kifejezés arra, hogy az élet megy a saját útján, a saját kerékvágásában. Ezt a normalitást, az élet rendjét a kimenetel és bejövetel szavakkal írja le az Ószövetség. 5Móz 28,6: „áldott leszel bejöttödben és áldott leszel kimentedben”. Zsolt 121, 8: „megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet” (Károli ford.).

Urunk megsegít, ezért hiszem, hogy az ő áldásával mehetünk ki ebből az állapotunkból, és bölcsebb lélekkel jöhetünk be újra az életünkbe, személyes érintkezéseinkbe. De ezt nekünk is akarnunk és munkálnunk kell. Kezet rá!

Dr. Kádár Ferenc lp.