Prédikáció húsvét első napján a Jn 20, 11-18  alapján

Lekció: Jn 20, 1-18

Textus: Jn 20,11-18             

 

A húsvéti hit

 

Az emberi ész számára szinte felfoghatatlan és érthetetlen a húsvéti esemény.

Emberek milliói tesznek és tettek már bizonyságot arról, hogy Jézus feltámadott. Találkozhattak Jézussal, és ez gyökeresen megváltoztatta az életüket.

Új látást, új életet kaptak, hitre jutottak. Az Úrral való találkozás élménye egészen magával ragadó, és szinte kibeszélhetetlen.

Szavakkal elmondhatatlan, boldogító érzés és tudat, amikor az ember hitre jut. Olyan élmény, amiről semmi kincsért, le nem mondanánk.

 

Világunk sajnos egyre jobban kedveli inkább a sötétséget, hitetlenséget, mint világosságot. Ha körbenézünk, azt látjuk, mintha elfogytak volna a keresztyének, mintha Isten gyermekeinek hangját már nem, vagy alig lehetne hallani.

Sajnos csupán a „látás” korszakában élünk, amikor virtuálisan, képileg teljesen kiszolgálnak minket a „szolgáltatók”. „Hiszem, ha látom!” - mondják sokan. Isten dolgaival, hittel felfogható dolgokkal mit sem törődnek.

 

Húsvétkor valami olyan történt, ami meghaladta a tanítványok képzeletét is, hiszen valami olyan történt, amit elképzelhetetlennek tartanak.

Összehajtogatott lepedők, kendők. Ezeket látták a tanítványok. Volt köztük olyan, „aki elsőnek ért a sírhoz” és azonnal hitt. Egyszerre volt a látás és a hit.

A tény és az isteni csoda. Volt olyan, akinek még a szegek helyét is meg kellett tapintania. Az Úr gondoskodott, és gondoskodik, hogy mindenki hitre jusson, de mindenkinek a maga személyes módján.

 

 

 

   Mária is kezdetben csupán az üres sírt látja. Aztán milyen öröm lehetett a szívében, amikor azt kiáltja, hogy: „láttam az Urat!” A hit örömmel, reménységgel ajándékoz meg bennünket. Nem apránként, hanem egyszerre kapunk meg mindent. Az érezzük, amit Mária is, hogy azonnal hírül kell adnia, ami vele történt. Nézzük meg, tehát Márián keresztül, hogyan jutott hitre, hogyan kapta az örömet, reménységet, küldetést a szívébe, hogy meglássuk mi is, milyen nagy és csodás ajándékokat kaptunk, kaphatunk Urunktól, ha hiszünk benne, az ő feltámadásában.

 

I. A húsvéti hit örömteli hit.

 

Mária meglátja a feltámadás első jelét. Látja Isten tettét, de nem hiszi el. Csalódott, úgy érzi minden elveszett. Úgy érzi meghalt a remény. Ha ezt érezted már kedves Testvérem, tudod, hogy mit érzett Mária. Hogyan lehet akkor itt most örömről beszélni?

 

Pedig ma, ha találkozunk így köszönünk egymásnak. „áldott húsvétot!”, vagy „boldog húsvétot!”. Megtapasztaltuk-e már a húsvét igazi boldogságát? Vagy még csak a halálig, a sírig jutottunk? Sokszor csak a hálál mindenhatóságában, hiszünk. Az orvosok próbálják meghosszabbítani az emberi életet, hogy könnyíteni próbáljanak az emberek halálfélelmén. Amikor örülnünk kellene, hogy Jézus győzött a halál felett, sírunk és panaszkodunk a mindennapokban. Emberi eszközökkel akarjuk legyőzni a halált. Pedig ez csak egy valakinek sikerült.

Jézus feltámadása azonban hadat üzen a halálnak. Üres a sír.

Máriánál az első örömteli mozzanat az, amikor felismeri az Urat.

Jézus nevén szólítja, tehát személyesen ismeri Máriát. Látta, hogy az, aki előtte áll, azaz ember, akit ő annyira szeretett és keresett. Milyen jó lenne, ha mi is felismernénk őt, ha nem akarnánk elfordulni Urunktól. Szembe kell találkozni vele, hogy segíteni tudjon a nyomorúságos életeden, hogy felszabadítson bűneidből, hogy a te Megváltód is legyen.

 

Mária elfut a tanítványokhoz, ez a második örömteli mozzanat. Hiszen milyen jó, ha társaink vannak, akikhez el tudunk futni, ha szükségünk van rá. Van, akivel együtt tudjuk keresni az Urat.

El tudjunk mondani micsoda nagy öröm, hogy találkoztam az Úrral.

Kedves Testvéreim! Mi tudunk-e másokkal együtt futni, örömükben, bánatukban együtt lenni, segíteni, Jézus dicsőségére?

Vagy tudsz-e segítséget elfogadni? Az elfogadáshoz is legalább annyi erő kell, mint ha nagy bajban segítséget nyújtani másoknak. Milyen nagy öröm a barátság a testvéri közösség!

A húsvéti hit örömteli hit, tehát azért is, mert a tanítványok nem voltak egyedül ebben az örömben.

 

Természetesen a legnagyobb öröm az üres sír.

Mária először még sír. De aztán felismeri az Urat. Vége lett a sírásnak. Jézus feltámadása „hadat üzen” a sírnak és a sírásnak. Mária látta az üres sírt. Látta és hallotta is, hogy az Úr megszólítja őt. Ez vetett véget igazán az ő szomorúságának és ez adott igazán örömöt szívébe. Megszólította őt Jézus. Nemcsak a szemével látta, hanem Jézus nevén szólította őt.

Jézus ma is megszólít. Nevünkön szólít minket. Micsoda hallatlan nagy öröm ez a mi számunkra! Legyőzte a halált és személyesen engem is megváltott!

Hirdesd hát te is boldogan. „Láttam az Urat!

 

II. A húsvéti hit reményteljes hit

 

A feltámadás ténye Máriát az öröm mellett reménységgel is eltöltötte.

Reménység a mi feltámadásukra. Mária hallotta, amit Jézus mondott neki: „Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Jézus Atyja a mi Atyánk is, aki a mi Istenünk.

 

Reményünk pedig, Jézusban, az első zsengében van, aki feltámadt. Ahogyan Pál apostol is bíztat bennünket:

 

 „….és dicsekszünk is azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében.” (Róm 5,2) „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint a halottak első zsengéje.” (1Kor 15,20)

„A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságának vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is szabadulni a romlandóság szolgaságából isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21)

 

A mi reménységünk és legfőbb bizodalmunk, ahogy az Apostoli Hitvallással valljuk: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet.” A feltámadás nemcsak öröm a számunkra, hanem reménység is, reményteljes hit is.

 

A húsvét tehát egy óriási dolog mindannyiunk életében. Halál hol a fullánkod? - énekelhetjük teljes reménységgel.

Kezdetben iszonyatos fájdalom volt Mária szívében vagy akár gondolhatunk az emmausi tanítványok keserűségére, Péter gyászára. Aztán ezt a fájdalmat öröm váltotta fel.

A feltámadás azt mutatja számunka, hogy Isten mindenható. Bármilyen reménytelennek látszó helyzetben is vagyunk, ő az, aki tud segíteni igazán. Aki csodát tehet.

 

Napjainkban olyan sok a reménytelen, fásult élet. Olyan sokan vannak iszonyatos mélységekben. Mi keresztyén emberek felelősek vagyunk ezekért a lelkekért is. Reménységet kell nyújtanunk, hiszen nekünk Isten a legnagyobb reménységünk, támaszunk lett. Adjuk hát át ezt másoknak! Vezessük őket a remény forrásához, Jézushoz!

 

III. A húsvéti hit távlatos hit.

 

A húsvéti hitnek nem szabhat gátat földi elgondolás, sír vagy sírás.

Mária hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”

A Biblia nem írja, de elképzelhetjük, hogyan mondta el ezt a tanítványoknak. Micsoda öröm volt benne. El kellett mondania, amit látott, nemcsak azért mert az Úr parancsolta, hanem mert annyira „feszítette” a találkozás öröme.

 

Ha valaki megtér, hitre jut, találkozik a Feltámadottal, ez olyan öröm, hogy mondania kell. Olyan ez, mint a csontjainkba rekesztett tűz. Nem tudjuk nem mondani.

Jézus azonban nemcsak Mária miatt támadt fel, hanem a tanítványok miatt is. Ezért kell elmennie a tanítványokhoz, ezért mondja Jézus: „tegyetek tanítványokká minden népeket! (Mt 28,19)

Ez a küldetés tehát a mi számunkra is.

El kell mondania, hogy lett életében a bánatból öröm, a reménytelen üres életből, reménnyel teli.

 

Amíg Jézus eljön, a feladat adva van. „Hirdesd az Igét!”

Természetesen nemcsak szavakkal kell hirdetni, hogy Jézus feltámadt, hogy hitünk van. Most ha vége lesz az istentiszteletnek, hogyan viselkedsz? Hirdeted-e a családtagoknak, barátoknak, szomszédiadnak, tetteiddel is, hogy valóban Isten gyermeke vagy. „Mária elment…”. Tehát nem tétovázott, nem mondta, hogy majd holnap, ha időm lesz rá. Azonnal elment.

Ha most hazamegyünk otthonainkba milyen jó lenne, ha látnák, éreznék rajtunk,  hogy találkoztunk az Úrral. Talán bocsánatot kell kérned a feleségedtől, gyermekeidtől, vagy valami más bűn nyomaszt? Tedd le és kezdj újat! Lássák rajtad, hogy találkoztál már az Úrral, hogy hiszel a feltámadott Krisztusban, és hogy ő a te személyes Megváltód, a mi Megváltónk!

          Adjunk hálát az Úrnak, ha már bizonyságot tehettünk róla, ha már átéltük a feltámadás csodáját, ha hihetünk benne. Legyünk hálás minden életért, aki már személyesen megtapasztalták, hogy van személyes megváltójuk. Imádságunkban pedig, emlékezzünk meg azokról, akik még nem élték át ezt az örömet, reménységet.

Barth Károlyt kérdezgették egyszer a tanítványai, hogy mi a gondolkodásmódjának a legfontosabb része, alapja. Ő ezt válaszolta: „Jézus él”. És ebből indul ki minden!”

Jézus él! Feltámadott! Hirdessük hát ezt a boldogan, örömmel, Istenbe vetett reménységgel, és hálával!

 

Prédikáció húsvét másod napján a Lk 24, 15-16, 30-31 alapján

Lekció: Lk 13-35

Textus: Lk 24, 15-16, 30-31

 

A boldogító felismerés

 

Prédikációmnak ezt a címet adtam: Boldogító felismerés. Napjainkban, mai világunkban olyan ritkán jutunk felismerésekre. Szinte mindent elénk tesz ez a mai társadalom. Mindent a „szánkba rágnak”. Hogyan éljünk, mi a divat, mivel mosogassunk, főzzünk, melyik „ránctalanító liposzómával” leszünk igazán boldogok. Csupán karnyújtásnyira vannak a dolgok. Lassan egy bevásárláshoz sem kell elhagyni a kényelmes fotelunkat. A világ azt diktálja nekünk, hogy ezektől a felismerésektől, megismerésektől, világ által nyújtott dolgoktól leszünk örömteliek.

Mégis, e sok „földi jó” ellenére, egyre több lelkileg beteg, szeretetre vágyó, boldogság után sóvárgó ember. Mindenük megvan, mégis hiányzik az életükből valami. Sokan mindent megadnának azért, ha békességük, örömük lenne. Vannak, akik csak idős korukra vagy valamilyen nehéz helyzetben, életük mélységeiben döbbenek rá és ismerik fel, hogy igazán mindenük megvolt csak Istenről feledkeztek el, hogy őt keressék, hogy nála zörgessenek, vallják a személyes Megváltójuknak. Láttam már sok-sok alkoholistát, depresszióst, drogost, amikor bizonyságot tettek arról, hogy micsoda örömük volt, mikor Jézus megszabadította őket, felismerték azt, hogy nincsenek egyedül, ott van velük az Úr. Milyen óriási dolog, hogy új életet kaptak és kaphatunk mi is, és hogy ez sokkal több, mint a világ összes kincse.

 

Emmaus, Jeruzsálemtől kb. 2és fél órai út, tizenegy kilométernyire volt.

Ezen, a mondhatni rövid útszakaszon milyen áldott felismerésre, jutott a történetünkben szereplő két tanítvány. Micsoda öröm lett a szívükben miután találkoztak a Feltámadottal.

 

A felolvasott két igevers mintegy ellentét feszül egymásnak. Ott volt a két tanítvány mellett Jézus, mégsem ismerték fel. A megoldást, az adja, hogy megnyílt a szemük. Segítsen bennünket Urunk, hogy most nyíljanak a szemek és a szívek az ige befogadására, és megértésére, hogy eljussunk a boldogító felismerése.

I. „Ketten mentek az úton,…Jézus melléjük szegődött…”

 

Vajon milyen oka volt, hogy ez a két tanítvány felkerekedett és elindult Jeruzsálemből? Talán azért, mert azt érezték, hogy mindennek vége, el kell menniük arról a borzalmas helyről. Minden elveszettnek tűnik a számukra.

 Tehetetlennek érezték magukat. Jézus halott. Az, akiről azt hitték ő a Messiás. De mára már csak kereszt és üres sír. A gyász útját járják, ami egyben a felismerés útja is lesz a számukra, de ők ezt még nem tudják. Inkább kiúttalanság járta át a szívüket. Azt azonban még nem sejtették, hogy ez az út jelenti számukra, a gyógyulás útját.

Sokszor talán azt gondoljuk, hogy vannak „utak” az életünkben, amelyeket hiába tettünk meg, vagy amelyek fájdalmasak voltak a számunkra. Istennél azonban nincsenek „véletlenek”. Azok az utak sem voltak hiábavalók. Az Emmausba vezető út sem volt véletlen és a mi életünk egy-egy fájdalmas útja sem. Hiszen ezen az úton találkozhattak Jézussal, és talán nekünk is életünk próbákkal teli útján lép, vagy lépett hozzánk az Úr.

 

Út közben a két tanítvány beszélget. Jézus, mint a legcsodálatosabb lelkigondozó, hagyja, hogy kibeszéljék magukból a fájdalmat és a keserűséget.

Feltörnek a szívből az elfojtott és eltemetett dolgok.

Milyen jó, hogy társak voltak egymás számára a tanítványok. Hogy nem kellett egyedül menniük. Talán tapasztaltuk már, hogy a megosztott szenvedés fél szenvedés. De azt is látnunk kell, hogy igazi felismerés még így ebben a beszélgetésben nem lesz. Jézus utoléri őket, és melléjük lép.

Milyen nagyszerű dolog az, ha valaki a legnagyobb fájdalmában is érzi, hogy ott van mellette az Úr. Vigasztalja, és nem gyengül el, „hanem erőt ad a megfáradtnak”.

Ő az, aki az evangéliumot elhozza számukra. Jézus volt az, aki igazán meg tudta őket vigasztalni, aki igazi felismerésre jutatta őket. Milyen csodálatos, hogy ott volt mellettük Jézus!

Szóljon nekünk az örömhír, hogy Jézus akkor is mellettünk van, ha nem is tudjuk. Ahogy egy Túrmezei Erzsébet fordítás is mondja:

„Gyermekem sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

Azért látod csak egy pár láb nyomát,

Mert a legsúlyosabb próbák alatt

Téged a vállamon hordoztalak!”

 

Milyen csodálatos felismerés az, hogy tudjuk, hogy a mi feltámadott Urunk ilyen hűséges Úr. Ahogyan a zsoltáros is mondja: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm…..” (Zsolt 23)

 

 

II. „Látásukat azonban valami akadályozta…”

 

Az emmausi tanítványok nem ismerték fel Krisztust. Ott volt mellettük, mégsem ismerték fel. Szükségük lett volna rá. Nemcsak nekik, hanem nekünk is nagyon-nagy szükségünk van Jézusra. Nélküle csak halott, reménytelen az életünk. Láthatjuk, hogy milyen sok ember szaladgál boldogság-pótlékok után. Nem tudják, hogy valójában csak egyre van szükségük, szükségünk, mert látásukat valami akadályozza. Vajon mi az? Talán azért, mert a nehéz, kilátástalan helyzetben még inkább azt gondolják, vagy gondolhatjuk, hogy „még az Isten is elhagyott”? A sok probléma, baj, gond az, ami elveszi figyelmedet Jézusról? Gondolkodjunk el, ezen ige kapcsán, hogy hol vannak életünkben a Krisztustól elválasztó, látásunkat akadályozó „sötét foltok”?

 Sajnos mi elvesztettük a látásunkat, amikor az első ember Isten ellen lázadt. Önmagunkat sem látjuk, ha Istent nem látjuk, ha nem kérjük, és nem borulunk le előtte. Csak akkor létezhetünk igazán, „nyílhatnak szemeink”, ha tudjuk, hogy élő Istenünk van, aki elfogad bennünket.

 

Jézus fokozatosan ismerteti meg magát velük. Viszonylag rövid úton, de önmagukban milyen nagy utat kellett megtenniük, hogy felismerjék a valóságot, Ott volt mellettük, de nem tudták felismerni az élő Krisztust.

 

 Az Úr, kérdésekkel vezeti őket a felismerés útján. Sokszor mi nem igazán tudunk egy-egy nehéz problémában még szólni sem, nemhogy kérdezni. De Jézus életre vezető, igazságra, felismerésre vezető kérdésekkel, szavakkal igéivel segít.

Hagyd hát, hogy a te életedet is átjárják az ő szavai, kérdései!

És segíts bajba jutottakon, megértéssel, Krisztusra vezető, őszinte kérdésekkel, vagy meghallgatással.

 

III „…felismerték őt…”

 

E beszélgetés, és a kenyérmegtörés után megváltozik a tanítványok élete.

Az istentiszteleten, a közös étkezésnél válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus jelen van. Ott van az a Jézus, akire mindenüket feltették. Most hullott le szemükről a fátyol. Egész idő alatt, egész útjuk alatt velük volt. Mondhatjuk azt is, hogy haza érkeztek, megérkezetek Jézushoz. Mikor megtöri a kenyeret és elfogyasztják, egészen közel kerülnek a Mesterhez. Testi közelségbe kerülnek Istennel.

 

Az úrvacsora közösségében láthatóvá válik, ki is számunkra Krisztus. Életnek kenyere. A húsvét arra a felismerésre vezethet el minket, amire az emmausi tanítványokat is, hogy ő feltámadt valósággal és velük, velünk tart életünk útján. Ebben a közösségben lesz a vakságból látás, a szomorúságból öröm. Az úrvacsora tehát a mi gyógyulásunk, Krisztusra vezető felismerésünk lehet. Sokan úgy gondolják, hogy minek járjanak templomba, tudnak ők Bibliát olvasni otthon is, imádkozni is lehet otthon. Azt hiszem ebből is kiderül, hogy milyen fontos az istentiszteleti közösség. Közösségben lenni az Úrral és egymással. Együtt lenni az úrvacsora közösségében. Jézus így ismertette fel, ismertette meg magát az emmausi tanítványokkal, és ezt kéri tőlünk ma is. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

 

A tanítványok visszatérnek Jeruzsálembe, de már mindent másként látnak, mint az előtt.

A mi életünk is ugyanolyan, mégis már lesz a Jézussal való találkozás után. Végezzük addigi munkánkat, mégis örömtelibb, gazdagabb életünk lesz. Gazdagabb lesz. Áldás lesz magunk és mások számára. Békességes lesz, ha felismered Jézusban a Megváltót.