1845 decemberétől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott, ekkor Petőfi felvette az általa szervezett "Tízek Társaságába". Petőfivel barátsága azonban 1848-ban megszakadt, mikor Pesten jogot hallgatott. Szülőföldjének egyik kis faluja, Beje ekkor hívta meg papnak. Miskolcon letette a papi vizsgát és szeptember végétől látta el a hivatalát.

Ekkora már jelentős irodalmi hírnévre tett szer, "Népregék és mondák" című verseskötete, mely 1846-ban jelent meg, jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság is tagjául választotta. Időközben rendszeresen publikált az 1848.-as forradalom után indult, "Nép Barátja" című lapban. Lelkesen szolgálta a forradalom és a szabadságharc ügyét. 1848 őszén a Gömör vármegyei nemzetőrökkel együtt vonult be, s mint tábori pap részt vett a schwechati ütközetben is.

1849 április közepétől Bejéről Kelemérre ment papnak. Még ebben az évben májusban elvette feleségül Soldos Emíliát, egy Gömör vármegyi birtokos lányát. Ezután szólalt meg költészetében a családi élet örömeinek és gondjainak témája. 1851 szeptemberétől, haláláig Hanva község lelkipásztora. A szabadságharc bukása után eleinte nyíltan fejezte ki a nemzeti fájdalmat, de amikor A gólyához című verse miatt a kassai haditörvényszék elé idézték és falujába internálták, a cenzúra nyomása arra késztette, hogy rejtett értelmű költeményekben szóljon az elnyomott nemzetéhez

Arany Jánoshoz élete végéig meleg barátság fűzte. Utolsó évei során napjai már folytonos panaszok közt teltek; miközben a halálra való készülődéssel és öngyilkossági tervekkel volt elfoglalva. 1868-ban, pár hónappal halála előtt, az MTA nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát.

A KARCSAI TEMPLOM.

Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
- Gyorsan, miként a gondolat -
Midőn halászni megy:
Ott látsz, álmélkodással, egy
Veres márványból alkotott
Ősrégi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarcu ló;
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagú alak;
Ott ábrák és jegyíratok
Által borítvák a falak.
Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.

      -------------

Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken;
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnalarccal, harmatajkkal
Bűbájos dalt énekeltek:

»Szállj le, szállj le csendes éjfél!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári
Hízelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifju szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik;
Illatfátyolunk szelétől
Mély, csodás álom foganszik.

Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja;
Nincs ki hallja, amidőn zsong
Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl...!
Éjharangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban,

S az, mit emlit  a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt víz, oltári lámpa,
A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük
Hulló csillagok regéjét;
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!
Álom dőlt a föld fiára;
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!«

S a királynő légi fátylát
Szétterítvén, ráülének;
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
Aki épen koszorút font,
Rózsafényből, homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal;
- Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak... végre felkölt
A királynő búcsuzásra;
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.

S míg a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.

Most beérte... és a fátyolt
Megragadta már kezével...
Azon percben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tűne század,
S a királynő nem hagyá el
Többé a mély vízi várat.

Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal
Nyugat vizén adta nékik;
Mely csarnoknak büszke tornyán
Bíbor zászló leng az égig.

S szétonták a vízi várat;
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,
S melyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavú haranggal
Két tündérke szállt utána;

De a munka megszakadt most...
A vég éjfél perce múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből
Kis folyócska vált a réten;
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.

S melyet a víz tart temetve:
A harangot verje félre
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.

      -------------

A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen
Az őr tündérke megjelen,
- Fel-felbukván a víz szinére -
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.