Abaúji Egyházmegye

Esperes: Baksy Mária
Cím: 3860 Encs, Táncsics út 6.
Tel./Fax: 46-587-463

Az abaúji egyházmegye rövid története

„Segítsd meg népedet, álld meg örökségedet,
    légy pásztora, és gondozd örökké!" (Zsolt 28, 9)

Az Abaúji Református Egyházmegyét a XVI. században még Kassavölgyi Egyházmegyének nevezték. Határai az Abaúj, Torna, Zemplén, és Szabolcs megyékre terjedt ki. A XVII. század derekán már az Abaújvár-Tornai Egyházmegye nevet viseli. A XVIII. század elején 108 anyaegyházat foglalt magába, de az Egyházkerület új beosztása alapján nagy mértékben csökkent az egyházközségek száma. 1918 elõtt 71 anyaegyházat tartottak nyilván az egyházmegyében. Trianon nagy veszteséget okozott, hiszen a falvakkal, városokkal együtt a gyülekezetek jelentõs részét is elcsatolták. 1918 után az abaúji gyülekezetek száma 51-re csökkent. 1956 után a Borsodi Egyházmegyébõl tizenkilenc került át Abaújba, ugyanakkor nyolc gyülekezetünk a Zempléni Egyházmegyét gazdagította tovább. Amíg az egyházmegye 1935. évi határain belül 84 000 ember élt, s ebbõl közel 34 000 volt a református vallású, addig ma 21 000 abaúji egyháztag éli meg hitét és mindennapjait. Ez a 21 000 egyháztag 98 gyülekezethez tartozik, amelyben 52 lelkipásztor végzi a szolgálatokat Isten dicsõségére és embertársaink javára.

Az Abaúji Egyházmegye nevét hallva, sokatmondóan bólint mindenki, aki egy kicsit is járatos a Magyar Református Egyház történetében. Abaúj - hát persze! - Vizsoly, Gönc, Kassa, Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár­ Albert. Ezt mindenki tudja, de ez minden, amit tudnak rólunk. Pedig Abaúj több, mint ezek a híres helyek és tiszteletet parancsoló nevek, és törté­nete is jóval gazdagabb és sokrétûbb ennél.

Ki gondolná, hogy Nagyidát már 1540 körül uralja a reformáció, hogy ugyanebben az idõben Szántón Szántai István prédikátor olyan híres közép­fokú iskolát tartott fenn, ahová még Baranyából is átjártak az ifjak ta­nulni! Hogy Alsóvadászon Péter pap már 1550 elõtt protestáns szellemben munkálkodott, hogy Szikszón ebben az idõben Benczédi Székely István utódaként olyan prédikátor mûködött, aki tanulmányait Krakkóban és Wittenbergben folytatta. Vagy, hogy Szendrõbõl került fel kassai prédikátornak Petõ János 1559-ben. És hány és hány névtelenül elmúlt prédikátor hûséges munkája épült bele a többi, létszámában talán kicsi, de lélekben és elszántságban egykor erõs abaúji gyülekezet létébe, életébe.

Csodálatos múltunkat tükrözik méltatlanul elfelejtett, sokszor még a szomszéd gyülekezet elõtt is ismeretlen templomaink, ahová sajnos nem tódulnak a látogatók, pedig érdemes lenne bennük elgyönyörködni egy-egy gyülekezeti kirándulás során. Szalonna, Rakacaszend, Boldva, Edelény, Korlát XII-XIV. századi falai, Jósvafõ, Komjáti, Ruszka, Szölösardó huszita korabeli épületei hirdetik az értõ szemeknek, hogy ég és föld elmúlhat, de az Isten beszéde megmarad és hirdettetik egy-egy helyen évszázadok óta ugyan­azon falak között. Azon is eltûnõdhetünk, látva Rudabánya vagy Pamlény fes­tett templombelsõit, hogy lám azok, akiknek Isten hajléka drága volt, nem saj­nálták sem a pénzt, sem az idõt a meseszép festett kazetták elkészítésére, mert tudták és hitték, hogy ezek az örökkévalóság Urának dicsõségét hirde­tik. Az abaúji református nép adakozó hitérõl beszélnek úrasztali edényeink is, amelyek közül mutatóba csak néhányat említünk: Abaújvár - kehely, XIV. század; Szalonna – pohár, 1520; Bátor - tányér, 1628; Nyomár - tányér, 1601; Hernádszurdok - kanna, 1655. Gyülekezeteink szép régi terítõi is (pl: Bakta, Gönc, Szendrõ) elõdeink egyházukhoz, gyülekezetükhöz való hû­ségét bizonyítják. Ezt a hevenyészett leltárt olvasva megállapíthatjuk, hogy valóban megmaradt jó néhány emlék számunkra a múltból. Igen - sóhajtunk - ez volt a múlt! És most? Most mi van? Megmaradt és létezik múltunk két legfontosabb és legértékesebb eleme! Az örökkévaló Isten, aki népét annak számá­tól, életkorától, anyagi erejétõl függetlenül õrzi és hordozza ma is. És megmaradt az abaúji református nép, akiknek õseiben bibliafordító reformá­torok munkája növelte a hitet. Az isteni és emberi tényezõ ma is ugyanaz, mint volt századokkal ezelõtt. Éppen ezért van és lehet jövendõnk! Akkor ­is, ha létszámban felére fogytunk, akkor is, ha valaha önálló egyházközségek most kényszerû egymásrautaltságban élnek. Az a feladatunk, hogy é­pü1jünk a közöttünk levõ, önmagukat és templomukat építõ, felújító, karban­tartó gyülekezetek hite által és példájából. Merjünk elõrelépni és folytat­ni múltunk hagyományait.

Imádságos csendességünkben pedig az örökkévaló Istennek adunk hálát azért, hogy annyi megpróbáltatás után is megtartotta Egyházmegyénket, mégpedig a jövõ számára õrzött meg minket az Úr.