A kerület története

Tiszáninneni ref. egyházkerület. A helvét reformáció hitelveinek Felsõ-Magyarországon való elterjedése hozta létre, de nem alkotott oly szorosan egységes testületet, mint a többi egyházkerület, amennyiben az egybetartozásnak mintegy jeléül és eszközéül szolgáló püspöki hivatal felállításának évtizedekig útját állotta az egri püspökség fennállása. Mire pedig efelõl szervezkedhettek volna ily módon, addig annyira megkedvelték a püspök nélküli állapotot, hogy még a beállítása iránt vállalt kötelezettségüknek sem tettek eleget. Csak 1735. márc. 4-én a bodrogkeresztúri konvent intézkedése következtében választottak végre is püspököt. Addig az eredetileg hozzátartozott négy egyházmegyének, úgymint a borsodinak, az abaújinak, a zemplénínek és az ungvárinak az esperesei egymástól függetlenül jóformán püspöki jogokat gyakoroltak és gyakran éltek is a superintendens címmel. Az egyházmegyék egymással ún. unióban állottak, magukat a XVI. század vége feléig a gönci, azután a felsõmagyarországi kánonok, részben pedig önállóan alkotott cikkeik (p. o. borsod-gömör-kishonti) szerint igazgatták. Az egyházkerületet vagy az egész ref. egyházat egyetemesen érdeklõ ügyekben összejöveteleket tartottak, mégpedig nem egyszer a tiszántúli egyházkerülettel közösen. Az unióba beletartoztak a Zemplén vármegyei szlovák ev. egyházak is, mivel nem vonták ki magukat az illetõ esperesek hatásköre alól egészen a XVII. század hatvanas éveiig. Ide tartozott meglehetõsen rövid fennállása alatt a sárosi ref. egyházmegye is, melynek esperese a szokott hatáskörrel bírt.

Az unió szorosabbá tételére 1635-ben is történt egy halva született kísérlet, majd a szatmárnémeti nemzeti zsinat 1646-ban püspökválasztásra utasította a kerületet, aminek azonban, bár ott hozzájárultak a tiszáninneniek is, csupán annyi eredménye lett, hogy az 1648. jún. 10-én tartott gyûlésük mindenkorra elrendelte egy állandó elnöknek az esperesek közül választását, ám ez is csak papíron maradt. Az ungi egyházmegye még ezzel a felette laza unióval szemben is mutatott fel némi independens törekvést, de a püspöktétel aztán végleg megállapította a kerület egységét. A négy egyházmegyébõl 1799-ben hetet szerveztek,

úgymint az abaújit, tornait, gömörit, felsõborsodít, alsóborsodit, alsózemplénit és ung-felsõzemplénit, melyek közül az utolsó kettévalasztatván, 1850-tõl nyolc egyházmegyébõl állott a kerület, melynek beosztásán ezenkívül is történtek idõnként apróbb módosítások.

Anyaegyházainak száma a XVIII. század elején 410, 1780 táján már csak 310 körül, a XIX. század elején 363, végén 351, az elsõ világháború elõtt 356 volt. Ezekbõl az ország új határainak kialakítása után a többség ugyan Magyarországon maradt, de azért az újabban alakult egyházakkal is mindössze 217 anyaegyházból állott ezután a törzskerület öt egyházmegyében (abaúji, gömör-tomai, felsõborsodi, alsóborsodi, alsózempléni), míg a többi a szlovenszkóí tiszánínneni kerülethez tartozott. 1938-ban visszakerülvén a magyar többségû területek, 1939-tõl majdnem teljessé vált az egyházkerület a régi nyolc egyházmegyéjével. Ám 21 egyháza ezúttal is Szlovenszkóban maradt. 1945-ben visszaállott az elõbbi helyzet. A kerületben utoljára a sárospataki kollégiumon (gimnázium, jogakadémia, teol. akadémia) és egy egyesült prot. gimnáziumon (Rimaszombat) kívül még egy fiú- és egy leánygimnázium volt, mindkettõ Miskolcon, közülük a rimaszombati hazánkra nézve elveszett, Sárospatakon pedig a jogakadémia 1923-ban megszûnt, viszont az államtól visszakerült a tanítóképezde, melyet aztán 1950-ben újból visszavett az állam, nemcsak, hanem 1951-ben a teol. akadémia is megszûnvén, 1952-ben a gimnázium is átment az állam kezébe. Az egyházkerület maga meg 1952-ben beolvadt a tiszántúliba, majd 1957 elejétõl helyreállott, de már az 1952. júl. 1-tõl alakult egyházmegyékkel (hevesi, borsodi, abaúji, zempléni).